Minél többet szarozok olyasmivel, ami nem érdekel, annál inkább távolodom attól, amit szeretnék csinálni. Közhely.

Uh, faszom, még ahhoz sincs hangulatom, hogy megírjam tisztességesen. :(

Van valami

kacagtató abban, hogy a szüleim mennyire félnek, hogy nem fog sikerülni a nyelvvizsga és akkor továbbra is egy nagy rakás szerencsétlenség maradok, aki voltam.

Most beszéltem telefonon Anyummal, nem bírta ki az este nyolc órát, mert amúgy is minden-fvkcing-nap fel kell hívnia a kicsi fiát, mert..., és közölte, hogy ügyes leszek és nagyon szurkol. Ne izguljak, csak kicsit, mert menni fog.

Nem izgulok, mert tudom, hogy nem fog. :) Közel sem tanultam annyit, amennyit kellett volna, ez mindössze kapálózás, hátha.

Az üresbenállásról

Van abban valami keserédes, hogy az elmúlt tíz alatt hányszor tettem parkolópályára az életemet. Legelőször 2006 első hat hónapjában töltöttem itthon az időt, akkor többé-kevésbé még érthető okokból, bár az is erősen sántított.

Másodszorra öt évvel később, 2011 első hat hónapjában fogtam betont és tűnődhettem el azon, hogy mi is az, ami nekem a felsőoktatásban nem megy. Miért fut zátonyra az elképzelésem, hogy diplomás ember legyek és, horrible dictu, hasznos legyek az ún. társadalomnak. Ez az érzés aztán szépen kulminálódott az év végén, mindenféle bajjal.

Harmadszorra pedig most, 2015 januárjától élvezhetem a családi négy fal biztonságát. Újfent nem tudtam irányítani a saját életemet, merő érdektelenségből és attól a vágytól fűtve, hogy lehetőleg színpadra se kelljen állnom a saját életem előadásában következett ez.

Természetesen ezekben a hónapokban egy dolgot értem el, mégpedig azt, hogy újra- és újra felül akartam vizsgálni azt, amit teszek, arra a megállapításra jutva, hogy valamit egészen biztosan rosszul csinálok. Ezen másfél év alatt nem dolgoztam, nem tettem semmi tevékenyet, hogy legalább magammal elhitessem, hogy érdemes vagyok az életre, hogy belőlem lesz valaki, nem csak egy kalap szar, copyright anyai nagyapám.

Mindezen latolgatások után persze nem meglepő, hogy céltalannak és eredmény nélkülinek látok minden olyan próbálkozást a részemről, ami ennek megváltoztatására irányul.

Talán annyit értem el, hogy ha ez most nem sikerül, úgy, ahogyan előre elgondoltam, kisütöttem egy B tervet, ami remélhetőleg életbe lép.

El kell mondani, újra és újra

Megérzések

Igazándiból semmi meglepő nem történt. Ahogyan négy évvel ezelőtt a rövidebbet húztam, úgy most is. Ahogy akkor megérdemeltem, úgy most is. Ahogy a BA-n szívtam, úgy most is az MA-n.

Ezen alapjáraton semmit nem változtat bizonyos részletek közötti eltérés. Inkább azon kéne tanakodni, hogy miért szenvedek még mindig ezzel, amikor teljesen világos, hogy nem igazán nekem találták ezt ki.

Éreztem, hogy valami nincs rendben, már a legutolsó néhány napban szokatlanul nyugodt voltam és nem igazán készültem fel arra, hogy elég rendesen pofán leszek verve rögtön a célszalag előtt. Azonban ez történt. Egy apró figyelmetlenség, 230 ezer forint mínusz, egy lezáratlan dologgal több és a lelkemben felfúvódó elégedetlenség azzal, amit elkövettem eddig.

Egy-két embert leszámítva senkinek sem fogok beszélni erről. Egyáltalán nem hiányzik az, ami volt a BA-n. 

És még mondják, hogy nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba...

Hazaküldtem, otthon sírt egy kicsit, majd egy kiemelkedő

szakdolgozatot adott be, számolt be a konzulensem. Késztetést éreztem, hogy azt feleljem, hogy az én pofámon már megszilárdult a bőrt s nem sírok ilyenek miatt, mindenesetre mélységesen elszomorít. Jobbára a saját gyengeségeim. Hogy ez a tizenegy oldal előttem szép zöld s duzzadozik a hibáktól.

Nem merek semmit sem mondani, mert tudom, hülye vagyok. Kedves tőle, hogy arról beszél, hogy ha majd én is szerkeszteni fogok, akkor. Érzésem szerint az nem lenne senkinek sem gyümölcsöző.

Még mindig nem dolgoztam fel ezt a tizenharmadikai "fellépést" sem. Sőt, hogy a helyzet a tetőfokára hágjon, észrevettem, hogy általam könyv írója is jön az eseményre.

Meh.

Surrender

Feladtam. Kár lenne kapálózni. Jobb is nem beszélni róla. Semmiről nem szabad beszélni. Semmiről.