Címtelen

Nincs megállás. Unalmas, értelmet vesztett mondatok egymás után, alany-állítmány egyeztetés sem megy már. Hogy az elhagyott, rossz helyre tett névelőkről, névmásokról ne is beszéljek. Kihagyásokat, amiket csak az agyam képzel oda, de nincsenek ott. Ezen s más okok miatt fogom minimum egy évre abbahagyni az írást.

Talán

egyszer a kíváncsi látogató hagyhatna egy kommentet. Legalább annyit, hogy besavanyodott szarházi vagyok és nem érdemlem meg, hogy éljek.

Köszönöm!

Néhány mondat jelenlegi egyetememről

Kiírhatnám már a címben, hogy ELTE, de nem akartam, a google úgyis idetalál. Sokan kérdezik, volt tanárok, volt csoporttársak, hogy milyen, hogy érzem magamat stb.

Többségüknek úgysem fogom soha megmondani, amit most le fogok róni, viszont megtalálható lesz, nem mintha bárki is keresné majd, ha meg igen, akkor csak tessék.

Az első talán, amit észrevétlenül, de megtanultam, hogy milyen mélységesen tájékozatlan vagyok. Mennyire eltörpül a tudásom azok mellett, akik engem tanítanak. Ez a második félévre tudatosodott bennem. Mondjuk olyan nevek mellett, mint Nádasdy Ádám vagy Schein Gábor, az ember óhatatlanul is csökkent értelműként tekint magára. Ergo egy alázat fejlődött ki bennem, valamint az fészkelte be magát a fejembe, hogy ezt a tátongó tudásbeli szakadékot nem tudom áthidalni, bármennyire is megfeszülök.

A másik a szerénység, amit ragozhatunk, hogy mennyire, de, ami rám is fért. Irtózatosan nagy pofám volt Szegeden s ez bizonyos, retrospektív módon, tunya magabiztosságot kölcsönzött nekem. Így második félév vége felé szem előtt tartom, hogy fogjam be a pofámat, ne szóljak bele, mert úgysem tudom a választ, találgatni, ahogy Nádasdy mondaná, MA-n már nem illik. Így megy ez.

Ennek okán fejlett szégyenérzet generálódott bennem, amit tetéz az, hogy minden tennivalóm határidejét csúsztatom, céltalannak tetszik az egész, mint valami részeg ténfergő a sétálóutcán. Voltak örömök, amiket kamatostul leböjtöltem s még le fogom böjtölni.

Hülye dolog

Olyan dolog miatt harcolni, amiben nem hiszel. Én például nem hiszek magamban s abban, amit tudok. Mert szent meggyőződésem, hogy nem a tudásom miatt kerültem az ELTE-re, hanem mert egészen egyszerűen s prózaian, szerencsém volt.

Erről ennyit s nem többet.

Később

S talán valahol lehangoló, de már nem is akarok rájönni, visszakerülni a "helyes útra", hanem egyszerűen csak be akarom fejezni az egészet, habár én nem tartom annak, felteszem az egyetlen értelmes s valamirevaló elhatározásom jó ideje.

Nem hiszem, hogy új információt osztok

meg, amikor azt mondom, hogy nekem alapvetően nincs bajom a világgal, de még a világnak sincs baja velem, sokkalta égetőbb illetve rosszabb a helyzet, mégpedig abban a tekintetben, hogy nem szeretem magam. Ebben az esetben nem arról van szó, hogy nincs bennem egocentrizmus, van, azonban meglátásom szerint hiányzik belőlem az egészséges önszeretet.

Idegenkedem magamtól, látom, ahogy rossz lóra teszek és az eddig valós (?) reményekkel kecsegtető lehetőségek szépen kámforrá válnak, eltűnnek, mintha nem is lettek volna.

Apropó, üdv az új követőnek. Szerintem két éve nem követett be senki.

Ismerős érzések

Összességében nem meglepő, hogy ismételten dübörgök lefelé a lejtőn. Fenn-lenn. Azonban nem kifejezetten érzem azt, hogy a csúszást ilyen meredeken érdemlem. Habár úgy tűnik, hogy erről más vélekedések vannak.

Közeleg a depresszió.

S ahogy el fogom hagyni az egyik mankómat, úgy fogok sokkalta nagyobbat zakózni. Összetöröm magamat.

Gépként működöm. Illetve minden automatizálódott, tehát ami eddig jelentett valamit az devalválódott. S ez nagyon rossz. Érzem, ahogy errodálódok.

Később

Az zavar, hogy érzem magamban meggyökeresedve, -csontosodva azt az önutálatot, amit azt hittem, hogy már elhagytam, de tévedtem, ugyanúgy megmaradt, csak hánytam rá egy kis földet, hogy ne látszódjon, ne lehessen észrevenni. Mert minek tudnám még nevezni azt, ha hogyha az életemet egy színházi darabnak nézzük s én, az állítólagos főszereplő, még csak fel sem akarok menni a színpadra, valamint hallani sem akarok róla, hogy nekem ez kötelességem (?!) lenne?!

Csend=probléma

Ha csend van, azután mindig jön a probléma, ez jószerével aranyszabály. Nincs olyan morzsája az életnek, ahol ez a keserű igazság ne érne el hozzám.

Az elmúlt egy hetet tekintve, elérkezett az ideje, hogy feladjam. Értelmetlen folytatnom. Egy helyben toporogni nem látom értelmét. Az meg, hogy valahol megjelenik, de semmi pénz nem jár érte, értelmetlen. Don Quijote-i harc az egész azért, hogy valaki észrevegye.

Gyakorlatilag azt is feleslegesnek érzem, hogy leadjam az Ad Astrának az eddig elkészült szöveget. Tegnap elolvastam, értelmetlen. Szürke, unalmas, nem szórakoztató. Befejezem, amit be akarok fejezni, az kb. 2 szöveg és annyi. Nem erőlködöm. Nem kell nekem írni. Persze, ironikus, hogy ezt is írom.

Majd kitalálok valamit.

Egy dolog azonban fontosnak tartok hangsúlyozni. Nem ez a visszadobás miatt döntöttem így. Egyszerűen elegem van abból, hogy ez semmi más, mint egyik időpontról a másikra teljesíteni. Hosszú ideje céltalannak érzem az egész vesződést.

Ritkán érzek ennél zsibbasztóbbat. Dombost is kihagyom. Nem akarok odamenni.