Mintha

Mostanában, kiváltképp, hogy hazajöttem a táborból, az az érzés mászkál bennem, hogy mintha ismételten gyerek lennék. A szombat délutáni Luther nézés, az olvasás félig sötétben azokat a délutánokat juttatta eszembe, amikor Naninál voltam, nyár volt, nem kellett semmit sem csinálnom. Igaz, nem is kért tőlem senki semmi ilyesmit. Ahogy gondolatban végigjárom újra az ebédlőt, a nappalit, belépek a fürdőszobába, majd a picinyke konyhába, rádöbbenek, hogy hiányzik. Aztán kilépek az udvarra, a szomszédos épület ablaka pokróccal van belülről letakarva. Branko lakott ott sokáig. Talán a háború elejéig. Aztán elment. Én egyszer voltam csak benn nála, s valahogy úgy emlékszem, mintha vörös lett volna a levegő, vagy legalábbis a pokrócon szűrt fény vörös lett volna.

Hiányzik ez a megnyugvás.

Ma este történt

Ahogy barangolok különböző irodalmi oldalakon, rájövök, hogy határt nem ismerően kellene szégyellnem magamat, hogy butítom az embereket a hülye irkafirkáimmal, amikor mérföldekkel jobb szövegekkel van tele az internet.

S ez a felismerés rendszeresen meg is öli a már amúgy is halva született motivációmat arra, hogy leüljek, aztán csináljak valamit.

Elmúlt az első MA-s év

Véget ért az 1. MA-s évem. Mondhatnám, hogy grandiózusabb visszatérésre apelláltam, kevesebb esetre, hogy szinte "vért vizelek", jobb érdemjegyekre valamint arra, hogy ha megkapom az elégséges minősítést, akkor is emelt fejjel tudok kimenni a szobából, ahová előzőleg vizsgázás ürügyén mentem. Ez utóbbi azonban nem mindig teljesült. Emiatt néhányszor szépen elkenődtem. Most mégis vége van, 3-ból 2-t abszolváltam, a Nyelvtörténetet átviszem az őszi félévbe, megírom, aztán le is tettem a nyelvészet problémáját remélhetőleg hosszú időre.
Kezdődik a nyár, munkát kell keresnem illetve találnom.

Végét járom

Nagyon érzem, hogy I'm at the end of my rope. Reggel eltörtem a kávégép kiöntőjét s dacosan gyülemlik bennem a szürke komorság. Rosszul esett tegnap a feddés, dacára annak, hogy megérdemeltem. Jobb lenne hallgatni, kizárólag hallgatni, hogy mit mond a másik, nem felelni.

Ami elmaradt

Várható még három egyes érdemjegy. Ha nem négy. Tanulópénzként talán saját magamat kellene megjelölnöm s elgondolkodni azon, hogy mekkora hübrisz volt az, hogy elhittem, hogy meg tudom itt állni a helyemet. Illetve az is hübrisz volt a részemről, hogy tudok így élni. Nem, nem tudok.

Minden egész eltörött.

Rontják és bontják

Örülnöm kellene a héten történtek miatt. Illetve csak egy részének, de most valahogy mégis olyan kesernyés a szám széle. Bujkál, ólálkodik valami bennem, ami miatt nem tudok annyira elragadtatott lenni. Lehet a találka apámmal, lehet a mai FB komment harsánysága, de valami taszított egyet rajtam, hogy vegyem észre, ismételten bilibe a lóg a kezem. Vagy legalább ilyen érzésem van.

Elhatároztam, hogy elkötelezem magam az egyik írószervezet mellett, azonban valahogy már az sem tűnik annyira egy kiugróan jó és támogatandó ötletnek.

Vélt probléma lelencháza, ez vagyok én.

Pénz

Régen kaptam honort. Úgy értem valójában. Mert előzőleg volt egy, ami elkeveredett a szerbiai banki átutalások miazmájában, így nem kaptam kézhez. Most Magyarországon kaphattam némi pénzt a munkámért. Jó lenne, azért, ha valamivel gazdagabb lenne a kultúra, hogy röpke egy évet keljen várni a munka gyümölcsére. Ha másmilyen gyümölcse nem is, de legalább ez meglegyen.