Tegnap éjjel elkezdtem olvasgatni az előző blogomat. Sokatmondó volt így tisztább fejjel olvasni azokat a sorokat, amiket legtöbbször indulatból vagy keserűségből vetettem monitorra. A legnagyobb megdöbbenés talán akkor fogadott, amikor ráeszméltem, hogy a problémáim azóta sem változtak. Csekély mértékbeli eltérés megfigyelhető, azonban az óra körbejár és legtöbbször tizenkettőn áll meg.
Vészhelyzet esetén még mindig be lehet törni az óra üvegét, hogy merő tiltakozásunkat fejezzük ki az ellen, ami velünk történik. Viszont kétlem, hogy foganatja volna a külvilágra illetve úgy egyáltalán.
Most ennyi spanyolviaszt okádtam ide, ideje megtörölni a számat s mélyebben is elgondolkodni az ok-okozati kapcsolatokon és más logikai tényezőkön, előfeltételeken. (és buta képzelgéseken...)
Az ám, hallga csak hogyan verdes a szárnyával! Sok megkurtított és túlnyújtott gondolat jutott az eszembe mostanában.
Véresre kellene dörgölnöm a kezemet, hogy megfogjak valamit. Úgy gyümölcsözőbb volna.
Ismételten a feltételes mód hullámának tarajain szánkázom lefelé egy darab léccel a lábam alatt, melynek igen csúfos bukás a következménye. Hazárdírozni nem kellene! Undorító, mi több elítélendő szokás!
Hozzá kell azt tenni, hogy a figyelemre méltó dolgok csak akkor bukkannak elő ebből a nagy kékségből, ha az ember esik egy irgalmatlanul nagyot s estében beveri a könyökét vagy térdét. Ennek dacára felkel, bár a jóég sem tudja, hogy minek. Fel kell tápászkodni!
Cut!
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése