Budapesti rum allegória

Ahogy ácsorogtam a Duna parton s feszengtem a kölcsönvett nadrágomban, rám ült az ihlet s méltánytalanul rászorított arra, hogy ceruzát vegyek a kezembe, holott nagyon jól tudta, hogy részeg vagyok. Szürke ruhás gyepmesterek rohangáltak hurkaikal, merítőhálóikkal, hogy minél előbb kézre kerítsék a még csámborgó, kóborló ebeket.
Potyázni szerettem volna, elkapni a lepöckölt cigarettájukról a hamukat és újra dohányt csavarni belőle. Lerúgott cipőjük csattogott a macskakövön, ahogy a sötétben hajtották a láthatatlan négylábúakat. Megneszelhették, hogy ott tekergek az egyik lámpaoszlop mellett, mert odajöttek rumot kuncsorogni. Még mit nem, kiabáltam, hogy én tisztességes, dolgozó embereket alkohollal lássak el. Sic transit gloria mundi, hadartam két korty közt és egy tisztességes nyelés után a szemük közé pillantottam.
Többen is voltak, fejükön sapka, a szememre borult párától már nem tudtam kivenni az arcuk élét. Hangjuk csengése alapján durván borotvált senkiházi fajankók lehettek. Semmiképpen sem egy lapon említendők az olyan locspocsokba belelépő macskajancsikkal, mint amilyennek magamat is vallom.
Egy szóval, kár volt beléjük több szó, elfordítottam az arcomat tőlük. Zsibogtam belülről, kellemesen kazánmelegség terjedt szét testem felső részén, valahol a szívem tájékán. Vajon az előző órai szíverősítő masírozott a szerveimen át vagy csak szédelegtem az aznapi elfogyasztott lőrétől?
Nem kívántam ilyesmire válaszolni. Benyakalásom apropóját valamikor délelőtt körül elfelejtettem, de zug-zsebelőként és -firkálóként nem kellett sokat lacafacáznom egy-egy kiadós öblögetésen. Piszkosul üres volt a zsebem, nem tudtam megfejteni annak a rejtélynek a nyitját sem, hogy miként került a kezembe egy üvegnyi matrózrum, példátlanul felhígítva.

Ahogyan ez az este szépen tova ballagott, úgy kezdte kifejteni a hatását a szesz. Mélyebbre próbáltam rejteni az ökleimet a kölcsönzött ruhadarab zsebeibe, mígnem egy halk szakadás tudatta velem, hogy én voltam az erősebb. Nem vagyok rá büszke. Mit fog szólni a tulajdonosa? Többet sem megyek állásért olyan helyre, ahová ki kell öltözni. Álszentségként tűnt fel előttem a sok csokornyakkendős pojáca, ahogy egymás felé illegnek, billegnek és a sok cirkalom közül nem tudják már kizsuppolni a jelentést.
Budán ültem egy padon. Dohányozni is szerettem volna, de nem volt miből rágyújtani, röstelltem volna a munkálkodóktól kérni egy eldobott csonkot. A nyelvemet harapdáltam, hátha ki tudok rajta fújni némi füstöt. Frászkarikát akartam volna eregetni. Abban ügyes vagyok! Egyszer egy lány szóvá is tette ezt nekem. Mérhetetlen büszkeség töltött el miután ezt közölte velem.

Mély sóhaj szakadt fel bennem. Élmény lesz ötre beslattyogni a szerkesztőségbe és leadni Izidornak, hogy mit vittem véghez ma este. Bömbölni fog velem, én szelíden eltolom magamtól szitkainak áradatát, a kalapom fejembe nyomva fogok távozni, de nem vágom be az ajtót, mert az gorombaság. Ő mered majd sóbálvánnyá, majd' lenyeli azt a rémséges szivarját, amit már két éve nem gyújtott meg viszont mindig a szájában éktelenkedik. Sohsem értettem mit esznek rajta a nők.

Csemegéztem a lehetőségek közül. Menjek vendéglőbe, igyak hitelbe vagy hamisítsak meg valamit? Talán az életet volna jó, azt úgysem felügyeli senki. Minő bizarr ötlet! Kihoppázom az egész pereputtyot a sarkaiból és nézem hogyan kacsázik, ténfereg és húzódik a szája fogatlan mosolyra. Akkor talán többen azt mondanák, hogy jól tetted Alfonz!

Utána eltűröm a zsémbeléseket, kitérve minden igaztalanság elől és bemenekülnék egy lépcsőházba, ahol nem volnék rest magamon könnyíteni. Mindenki ezt csinálja! Megbúvik valahol és maga alá csinál! Nem hiszed? Nézz szét a pesti lakóházak folyosóján! Amiért erről gondolkodom még nem leszek különb!

Végül csonttal csalogatnám a kóbor kutyákat magamhoz. Velük vadásznék galambokra, bosszúmat rajtuk tölteném ki. Repülni tudnak, ez már maga skandallum! Hol tanulok én ilyen szavakat?!

Emberekkel nem találkoznék, csak akivel szeretnék. Nem is beszélve olyan egyénekről, akiknek tartozom. Sokkal. Sokkal.

Elég volt ebből a vesztőhelyi hangulatból. Felálltam, megpördültem a tengelyem körül. Lesepertem magamról a gondolatmorzsákat és lelépdeltem a lépcsőn, oda ahol elkezdődik az élet.