Azon gondolkodom,

hogy miért vagyok én olyan, amilyen? Miért dolgozok félgőzzel, miért csinálok mindent tessék-lássék módon, miért nem csinálok semmit és miért rettegek attól, hogy isméltelten pofára esek s a márványt szántom meg vele?

A válasz némi tépelődés után, aránylag egyszerű, már-már triviális. Mert három évvel ezelőtt mindent feltettem egy lapra és elbuktam. Ha csak ez az ige történt volna meg - vigyázat, képzavar! -, akkor még csak-csak talpra állok. Nem, ezzel együtt járt az is, hogy minden, amit előzőleg állítottak rólam szertefoszlott, köddé vált, megszűnt létezni, valótlansággá korcsosult. Nem "feleltem meg az elvárásoknak", hogy úgy mondjam. S itt elsősorban a saját szememről van szó. Habár mindenképpen és az agyam szerint szükségszerűen kiterjesztettem ezt másokra is, anélkül, hogy megkérdeztem volna véleményüket. Tipródhatok azon, hogy vajon mennyire volt ez előre eltervezett vagy mennyire játszott ebbe bele a saját - öntudatlan - akaratom, a végeredmény az lesz, ami bekövetkezett.

Nézzük, hogy mit is rántott magával:

- bármilyen jellegű talán (?) pozitív gondolatot magamról

- teljes fásultság, kétségbeesés, útkeresés

- egy kapcsolat vége

- későbbiekben emberek utálata, majd szépen a feledékenység összeszorjtó homálya

Mindezek együtt hatása kulminálódott 2011 kora nyarán, amikor néhány látogatásomat leszámítva egy életvezetőnél, újabb bukást könyvelhettem el, mikor teljességgel megkérdőjeleződött a jövőm kérdése. S mint jó beszari lévén, újfenn nyakamba vettem az iskolapadot, hogy hátha mégis minden jobb lesz. Természetesen nem lett az, hisz októberben ismételten meglátogattam a pszichológust, most már azzal a határozott céllal, hogy küldjön el pszichiáterhez és adjanak nekem gyógyszert.  Nem is kellett sok az egészhez, átballagtam, kitöltöttem a teszteket, majd megállapították, hogy nem kicsit vagy enyhén vagyok depressziós, hanem nagy kanállal merítettem a melankóliából, és első füttyre felírtak nekem 6 hónapnyi antidepresszánst.

Azt már nem is merem taglalni, hogy miféle kimenetele lett volna annak, ha egy évvel ezelőtt nem kapom meg végre a diplomámat. Kötél, feltételezhetően. S meg kell állapítanunk, hogy mindannyian jobban jártunk volna. Ahelyett, hogy itt töröm az utat.

Akármennyire is próbálnátok meggyőzni az ellenkezőjéről, tudom, érzem, hogy nem szeretem magamat, sőt, kifejezetten utálom, gyűlölöm minden megnyilvánulásomat.

Ez azonban mostanában a legelemibb tevékenységben is akadályoz. Azonban, egyhamar, nem fogom magamat se megszeretni, de még elfogadni sem, tekintve, hogy egyszer elbíztam magamat s kegyetlenül - legalábbis most úgy tűnik - megfizettem a tanulópénzt. Százszor jobban örültem volna, ha évente egy vagy két pofont kever le nekem az élet, mint azt, hogy akkorát lebaszott, hogy három évvel később sem tudok felkelni a padlóról. Igaz, valahol nem is akarok. Várom, hogy rúgjon, üssön, hogy köpködhessem a fogaimat mindenfelé s höröghessem: "Ugye hogy igazam volt, te tetű!"

Ennyit mára s úgy hiszem, ismételten új, klóros gázt lehelek ebbe a parázna kriptába, ahogy egyszer neveztem.