Episztola Újvidékre

Drága Jutkám,

Kezdem valószínűsíteni, hogy egyre inkább az a titka a velem való kapcsolattartásnak, hogy nem találkozunk túl sűrűn, sőt az igazat megvallva nagyon ritkán. Úgy tűnik néha, hogy elvesztettem teljes emberi jellemzőmet s egy mechanikusan mozgó, válaszolgató, intelligenciától mentes robot vált belőlem, pont úgy idomítva lábhoz, ahogyan azt a szükség éppen megkívánja. Az energiaátalakítás már korán sem térül meg, a befektetett energiám s elszakadt idegszálaim nem nyernek új kötést. A távoli messzeségből mindig könnyebb szemlélni valamit, mint amikor ott állsz előtte s a kérdés felvetődik benned, hogy melyik oldalán is állsz a rácsnak. Dilemmák, örökös dilemmák. Felemlegetem többször is azt a nézetet, miszerint a vadállatot csak a saját, természetes környezetében érdemes megfigyelni. Viszont semmilyen körülmény rá nem szoríthat arra, hogy beköltözz mellé, kivéve egy esetet, amihez a mai napig szkeptikusan állok. A karóról rég lecsúzlizták a varjút. Bicebócát pedig mostanában senki sem akar, a nagy áldozatok ideje lejárt.

Töpörödött lettem. Kesztyűs kezemmel mazsolázgatom az értelmes gondolatokat, elképzeléseket azok közül, amelyek éppen foganatosítani akarják magukat a fejemben. Nem könnyű a beleragadt gyökereket tépkedni. A gyökér ragaszkodik-e jobban a talajhoz vagy fordítva. Ezzel a döntéssel kapcsolatban is fenntartásaim vannak.

A hazafele tartó utat végigseppegtem. Leszálltam a buszról, nem fogadott senki. Rádöbbentem, hogy ha szükségem lenne valakire, egyedül maradok.