Ma délután megjelent nálam két régi ismerős, elhívtak kávézni. Némi hezitálás után belementem, már február elején eldöntöttük, hogy hosszú idő után összeülünk, de közbeszólt egy programom, ezért lemondtam.
Itt volt a lehetőség a pótlásra, hát éltem vele. Többségében csak fecsegtünk, ki mit csinál, ki mit tud a többiekről, hova járnak, mikor végeznek. A személyes témák taglalása kimerült a "Mi a helyzet a nőkkel?" kérdéskörben.
Az igazat megvallva, még élveztem is a dolgot, ahova mentünk vasárnapi pangás volt, jóformán üres a bár, néhány párocska ücsörög bentebb vagy a helyi elit néhány prominensebb képviselője néz be néhány jó szóért.
Hazaérve szíven ütött, hogy mennyire normálisak. Míg én nem. A különbözőségek, az eltávolodás árkokat vájt közénk, de úgy, hogy ha az egyik partján állsz, nem látod a másikat. Rádöbbeni erre, kegyetlen felismerés volt. Tudni, hogy ők normálisak, te pedig nem. Nem csak a korábban már emlegetett problémáim miatt, hanem teljes egészében. Normálisak.
ízlelgetem egy kicsit miután kiejtettem. Normálisak. Ők. Nem én. Kész az oppozíció. Felállt a kettőség. Nincs ténfergés.
Valaha is visszajutok a másik oldalra?
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése