Les Triplettes De Belleville - Belleville randevú - Francia rémes

Határtalanul furcsa alkotásra bukkantam nem régiben, egy blog jóvoltából. Ott csupán a zenéjét méltatták, azonban a képek felpiszkálták bennem a kíváncsiságot, na meg persze az a tény, hogy európai alkotás (egészen pontosan fülön csípve a tényállást, francia-belga-kanadai-angol).

Az első jellegzetesség, ami, talán túlzás ezt állítani, mégis megteszem, rabul ejti a néző tekintetét, az a karakterek. (I.) A fizikai megjelenésük merőben eltér bármily eddig általam látott animációtól. Talán ez részben annak is a számlájára írható, hogy mostanában hanyagolom ezt a műfajt, de már megkezdtem a pótlást.

Hol aránytalanul alacsony, hol pedig magas, robosztus, kövér, dundi, ronda, fapofa, érzelemtől mentes személyekkel találkozthatunk a film során, ami körülbelül egy óra tizenöt perc hosszúságú. Dacára a kidomborodó jellemzőknek mégsem mondhatom azt a filmre, hogy egysíkú s nem szerethetőek ezek a szereplők. Port.hu-n olvastam, hogy egyesek majd' iszonyodnak ezektől a rajzfilmfiguráktól. Volt természetesen ellenvélemény is, mégpedig abban a formában, hogy az illető 8 és 5 éves unokatestvérei imádták az egészet és alig várták, hogy újraláthassák. Többen feltehetitek a kérdést, hogy miért van az, hogy míg a felnőttet kirázza a hideg, addig a fiatalabb generáció látni akarja újra?

A válasz egyszerű: míg a felnőttbe már rég' belenevelték (vagy a szülei, vagy a társadalom), hogy attól, ami más, nem konvencionális (társadalmilag elfogadott), hogy egy ilyen erős szót ne használjak, hogy normális, rettegjen vagy legalábbis kerülje el messzire és még a poros nyomát se kutassa, addig a gyermekekben nincs meg ez a kényszer. Miért is ne fordult volna elő, hogy a Jancsi és Juliska végén a gyerkőcök elkezdtek pityeregni, mert a banyát elégették?

Ugyanez a helyzet áll fenn ennek a mozgóképnek a szereplőire is. Itt - a szinte rajzfilm noir-i - környezetben nagyszerűek, felesleges szócséplés összehasonlítani bármilyen tengeren túli alkotással.

A történet igazából roppant egyszerű:

Champion mélabús vézna kisfiú, akit nagymamája, Madame Souza nevel. Kedvetlen gyermekkorában egyetlen társa Bruno, a nem túl szép, sőt ronda és mafla kutya. Mikor a mókás Souza mama felismeri, hogy a fiúcskát kizárólag a biciklik érdeklik, megajándékozza őt eggyel. A kezdeti örömöt hamar szigorú szellemű edzőgyakorlatok váltják fel - a bicegő idős hölgy esernyővel a kezében, síppal a szájában dirigál. Az évek múlásával Champion a biciklizés nagymesterévé válik, olyannyira, hogy egy napon elindul a híres Tour de France-on. A verseny alatt azonban két, feketébe öltözött, titokzatos férfi elrabolja őt. Nincs mit tenni, Madame Souza és hűséges kutyája, Bruno Champion keresésére indulnak. A nyomok az óceánhoz vezetnek, így hát vízibiciklivel könnyedén átszelik azt. A túlparton egy nagyvárosban találják magukat, melynek neve Belleville. Itt találkoznak a Belleville-i zenészhölgyek triójával, az 1930-as évekbeli Music Hall hajdani különc sztárjaival, akik különleges, elsősorban - sőt, mindig - békából készült eledeleken élnek, s a porszívótól, biciklikeréktől és hűtőszekrénytől kezdve szinte mindent képesek hangszerként megszólaltatni. A három hölgy elhatározza, hogy segítő kezet nyújt Madam Souzának és Brunónak a francia maffia ellen folytatott ádáz küzdelmükben.

A másik sarkalatos pont, hogy alig beszélnek. Komolyan, talán ha tíz mondat elhangzik az egész alatt, akkor sokat mondtam. Elképzeléseim szerint ez sem véletlen. A szövegelés helyett van viszont zene, gesztusok, artikuláció, amik - meglátásom szerint - messzemenően jobban közvetítik a mondanivalót, mint bármilyen jól megírt dialógus, monológ. A beszéd, bármilyen nagy fontosságot is tulajdonítunk neki, félrevisz. (Igen, megint a bölcsész beszél belőlem, de végiggondolod, nem is akkora bugyutaság!) Hányszor adódott már az a helyzet, hogy mondanod kellett volna valamit, mondtál is, mégis miután elhangzott, hiányérzet kerekedett benned, hogy ez mégsem az volt, amit szerettem volna mondani.
Kihagyva ezt manapság elengedhetetlen motívumot, mégis sikerült egy gyöngyszemet alkotni.

Morbid, sötét, nyomasztó, bizarr. Minden egyes jelző igaz rá, a túlzásbaesés bárminemű kilengése nélkül.

Az a sok sztereotípia, amit belezsúfoltak, mind származásra nézve(franciák, amerikaiak, németek), mind foglalkozást tekintve (testőrök, főpincér), többször egy intoleráns csapat munkáját sejteti, holott ez nincs így. Megint egy kis okoskodás: amíg meg nem ismerjük egymást, addig egy-egy tulajdonságunk által vagyunk meghatározva a másik szemében. Miután túljutottunk a formalitás üvegablakain, akkor kezdenek csak kirajzolódni a részletek a másikról. A rajzfilm ebbe nem bonyolódik bele, kizárólagosan néhány főszereplőre koncentrál. (Öreg néni és a három énekesnő)

Ajánlanám azoknak, akiknek tele a bocskoruk a cukormázzal és érdekli őket egy életbe lehelt rajzfilm. A filmben fellelhető attitűdök tökéletesen jellemeznek bennünket, ezáltal felfogható némileg társadalomkritikának is. Bár ez talán már tényleg túlzás!