Majdnem elfelejtettem, hogy évfordulóm van. Igaz, akivel ünnepelném azzal nem tudok, de le kell szögezni a tényt, hogy az van.
Hülyeség lenne azt állítani, hogy ott kezdődött, mert nem, nem ott kezdődött s ami akkor éjjel elhangzott a mai napig érvényes s érvényben is marad. Nem örökre illetve remélem, nem örökre, de huzamosabb ideig állni fog, az egyszer biztos. Aztán pedig összeomlik, mint Bábel tornya. Azonban zűrzavar helyett csend és nyugalom.
Tudhattam volna, hogy a szerencsesorozatom egyszer véget ér. Úgy tűnik, hogy elérkezettnek látta az időt, hogy elvándoroljon tőlem, még mielőbb élveznék is rajta valamit. De senki nem látja. Senkit nem érdekel. Ott tartok, hogy most a tükörlétet felülírja az üveglét. Átnéznek rajtam. Már magukat sem látják bennem. Mindenkinek van más dolga, más hely, ahol megláthatja magát. Miért jönne éppen ide? Ugyan mért?!
Nem akarok ott lenni szerdán. Se ott, se máshol. El akarok rohanni onnan, nem akarom, hogy lássanak, nem akarom. Egyszerűen nem akarom.
Nem, az elmúlt hét sem tudja ezt feledtetni velem. Ha mély, akkor tengermély. Belefulladsz. S puffadt testedet felböffenti a víz. Kivet magából.
Nem is fejezem be ezt az egészet, mert csak a torkomat kaparja a mai nap. Az összes elkezdett, be nem fejezett tennivalóval együtt.
