Van valami

kacagtató abban, hogy a szüleim mennyire félnek, hogy nem fog sikerülni a nyelvvizsga és akkor továbbra is egy nagy rakás szerencsétlenség maradok, aki voltam.

Most beszéltem telefonon Anyummal, nem bírta ki az este nyolc órát, mert amúgy is minden-fvkcing-nap fel kell hívnia a kicsi fiát, mert..., és közölte, hogy ügyes leszek és nagyon szurkol. Ne izguljak, csak kicsit, mert menni fog.

Nem izgulok, mert tudom, hogy nem fog. :) Közel sem tanultam annyit, amennyit kellett volna, ez mindössze kapálózás, hátha.

Az üresbenállásról

Van abban valami keserédes, hogy az elmúlt tíz alatt hányszor tettem parkolópályára az életemet. Legelőször 2006 első hat hónapjában töltöttem itthon az időt, akkor többé-kevésbé még érthető okokból, bár az is erősen sántított.

Másodszorra öt évvel később, 2011 első hat hónapjában fogtam betont és tűnődhettem el azon, hogy mi is az, ami nekem a felsőoktatásban nem megy. Miért fut zátonyra az elképzelésem, hogy diplomás ember legyek és, horrible dictu, hasznos legyek az ún. társadalomnak. Ez az érzés aztán szépen kulminálódott az év végén, mindenféle bajjal.

Harmadszorra pedig most, 2015 januárjától élvezhetem a családi négy fal biztonságát. Újfent nem tudtam irányítani a saját életemet, merő érdektelenségből és attól a vágytól fűtve, hogy lehetőleg színpadra se kelljen állnom a saját életem előadásában következett ez.

Természetesen ezekben a hónapokban egy dolgot értem el, mégpedig azt, hogy újra- és újra felül akartam vizsgálni azt, amit teszek, arra a megállapításra jutva, hogy valamit egészen biztosan rosszul csinálok. Ezen másfél év alatt nem dolgoztam, nem tettem semmi tevékenyet, hogy legalább magammal elhitessem, hogy érdemes vagyok az életre, hogy belőlem lesz valaki, nem csak egy kalap szar, copyright anyai nagyapám.

Mindezen latolgatások után persze nem meglepő, hogy céltalannak és eredmény nélkülinek látok minden olyan próbálkozást a részemről, ami ennek megváltoztatására irányul.

Talán annyit értem el, hogy ha ez most nem sikerül, úgy, ahogyan előre elgondoltam, kisütöttem egy B tervet, ami remélhetőleg életbe lép.

Megérzések

Igazándiból semmi meglepő nem történt. Ahogyan négy évvel ezelőtt a rövidebbet húztam, úgy most is. Ahogy akkor megérdemeltem, úgy most is. Ahogy a BA-n szívtam, úgy most is az MA-n.

Ezen alapjáraton semmit nem változtat bizonyos részletek közötti eltérés. Inkább azon kéne tanakodni, hogy miért szenvedek még mindig ezzel, amikor teljesen világos, hogy nem igazán nekem találták ezt ki.

Éreztem, hogy valami nincs rendben, már a legutolsó néhány napban szokatlanul nyugodt voltam és nem igazán készültem fel arra, hogy elég rendesen pofán leszek verve rögtön a célszalag előtt. Azonban ez történt. Egy apró figyelmetlenség, 230 ezer forint mínusz, egy lezáratlan dologgal több és a lelkemben felfúvódó elégedetlenség azzal, amit elkövettem eddig.

Egy-két embert leszámítva senkinek sem fogok beszélni erről. Egyáltalán nem hiányzik az, ami volt a BA-n. 

És még mondják, hogy nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba...

Hazaküldtem, otthon sírt egy kicsit, majd egy kiemelkedő

szakdolgozatot adott be, számolt be a konzulensem. Késztetést éreztem, hogy azt feleljem, hogy az én pofámon már megszilárdult a bőrt s nem sírok ilyenek miatt, mindenesetre mélységesen elszomorít. Jobbára a saját gyengeségeim. Hogy ez a tizenegy oldal előttem szép zöld s duzzadozik a hibáktól.

Nem merek semmit sem mondani, mert tudom, hülye vagyok. Kedves tőle, hogy arról beszél, hogy ha majd én is szerkeszteni fogok, akkor. Érzésem szerint az nem lenne senkinek sem gyümölcsöző.

Még mindig nem dolgoztam fel ezt a tizenharmadikai "fellépést" sem. Sőt, hogy a helyzet a tetőfokára hágjon, észrevettem, hogy általam könyv írója is jön az eseményre.

Meh.

A veszteség szele

Hiába van még egy hónap a leadásig, már most érzem, hogy nem fog sikerülni. Függetlenül attól, hogy ki mit mond, hiszen körülbelül a fejemben szóló vészharangokat hallom csak.

Egyetlen görcs vagyok, amit nem lehet kioldani.

Gyűlölöm magamat emiatt, hogy nem tudom csak úgy lazán venni az akadályokat, folyamatosan megbukom magam s mindenki előtt, akik aztán sajnálkozva csóválják a fejüket majd azt mondják, nem baj, legközelebb megpróbálod. Hamarosan 10 éve lesz, hogy elkezdtem az egyetemet és még mindig képtelen vagyok befejezni, ami szimplán és egyszerűen kétségbeejtő.

Nem érdekel, hogy ki és hogyan nem fejezte be, mennyit küzdött, azonban én még sehol sem tartok s ha befejezem is, se leszek büszke rá, hiszen semmiféle tekintetben nem lehetek az. Egyetlen dolgot szeretnék, hogy normálisan menjen az életem, elegem van abból, hogy folyamatosan vargabetűket kell csinálnom, mindenből több időre van szükségem, mint másnak.

Más akarok lenni, aki átlagos, szürke, akinek nincsenek felesleges futások az életében, akinek egyenes a pályája A-tól Z-ig.

Ennyit szeretnék. És nem többet.

Elmúlt az első MA-s év

Véget ért az 1. MA-s évem. Mondhatnám, hogy grandiózusabb visszatérésre apelláltam, kevesebb esetre, hogy szinte "vért vizelek", jobb érdemjegyekre valamint arra, hogy ha megkapom az elégséges minősítést, akkor is emelt fejjel tudok kimenni a szobából, ahová előzőleg vizsgázás ürügyén mentem. Ez utóbbi azonban nem mindig teljesült. Emiatt néhányszor szépen elkenődtem. Most mégis vége van, 3-ból 2-t abszolváltam, a Nyelvtörténetet átviszem az őszi félévbe, megírom, aztán le is tettem a nyelvészet problémáját remélhetőleg hosszú időre.
Kezdődik a nyár, munkát kell keresnem illetve találnom.

Ami elmaradt

Várható még három egyes érdemjegy. Ha nem négy. Tanulópénzként talán saját magamat kellene megjelölnöm s elgondolkodni azon, hogy mekkora hübrisz volt az, hogy elhittem, hogy meg tudom itt állni a helyemet. Illetve az is hübrisz volt a részemről, hogy tudok így élni. Nem, nem tudok.

Minden egész eltörött.

Pont

Biztosan voltak vizsgaidőszakaim, amikor eljutottam erre a pontra, ahol jelenleg vagyok, mégis úgy érzem, hogy mostanában a kelleténél többször jut eszembe, hogy azt mondom, hogy elég, köszönöm, mostantól ne számítsatok rám, nem jövök vissza stb. az egyetemből/egyetemen/egyetemre.

Egyszerűségében az látom, hogy gürcölök, görcsölök, öröm aligha származik belőle, ilyenformán haszontalannak is lehet tekinteni.

Szeged

Ha meg kellene fogalmaznom, hogy miért hiányzik Szeged, akkor talán a következő beszélgetést mesélném el:

Én: Tanárnő foglalkozik a Vaudeville-lel?

Tanár: i-má-dom. :) 

[...]

Én: lehetséges volna-e majd a jövőben, hogy egy ilyesmiből TDK-zak tanárnőnél?

Tanár: a vaudeville perf. reprezentacioja az irodalomban? 

 [...]

az jó. az ötlet nagyon tetszik. es hat szuksegszeruen akkor ez ilyen multimedialis cucc is, h zene az irodalomban.hihetetlen izgalmas.

[...]

Ez egy csodálatos téma, András, hajrá, tessék rajta kattogni még! :) 

[...]

de jó lesz majd nekünk! kellenek a jó hallgatók. szuper. :) 

[...]

Én: szívesen, én köszönöm a biztatást

Tanár: anytime. OK.

Nos, azóta megfeneklettem, látszólag haladok, gyakorlatban, legalábbis az én elképzelés szerinti gyakorlatban, nem.

Something is entirely wrong for a long-long time.

Néhány mondat jelenlegi egyetememről

Kiírhatnám már a címben, hogy ELTE, de nem akartam, a google úgyis idetalál. Sokan kérdezik, volt tanárok, volt csoporttársak, hogy milyen, hogy érzem magamat stb.

Többségüknek úgysem fogom soha megmondani, amit most le fogok róni, viszont megtalálható lesz, nem mintha bárki is keresné majd, ha meg igen, akkor csak tessék.

Az első talán, amit észrevétlenül, de megtanultam, hogy milyen mélységesen tájékozatlan vagyok. Mennyire eltörpül a tudásom azok mellett, akik engem tanítanak. Ez a második félévre tudatosodott bennem. Mondjuk olyan nevek mellett, mint Nádasdy Ádám vagy Schein Gábor, az ember óhatatlanul is csökkent értelműként tekint magára. Ergo egy alázat fejlődött ki bennem, valamint az fészkelte be magát a fejembe, hogy ezt a tátongó tudásbeli szakadékot nem tudom áthidalni, bármennyire is megfeszülök.

A másik a szerénység, amit ragozhatunk, hogy mennyire, de, ami rám is fért. Irtózatosan nagy pofám volt Szegeden s ez bizonyos, retrospektív módon, tunya magabiztosságot kölcsönzött nekem. Így második félév vége felé szem előtt tartom, hogy fogjam be a pofámat, ne szóljak bele, mert úgysem tudom a választ, találgatni, ahogy Nádasdy mondaná, MA-n már nem illik. Így megy ez.

Ennek okán fejlett szégyenérzet generálódott bennem, amit tetéz az, hogy minden tennivalóm határidejét csúsztatom, céltalannak tetszik az egész, mint valami részeg ténfergő a sétálóutcán. Voltak örömök, amiket kamatostul leböjtöltem s még le fogom böjtölni.

Az elmúlt egy hónap

Egy árva szót sem írtam ide. Néha úgy éreztem, hogy kellett volna, csak aztán rájöttem, hogy ha fizikailag nem is vagyok fáradt, szellemileg borzasztóan le vagyok merülve. Január végén volt a HUSSE konferencia, az jól sült el, mindenki dicsért, hogy milyen ügyesek vagyunk. Volt tanáraim hüledeztek, hogy mit keresek én az ELTE-n. Sokat beszélgettem velük, jól esett a bátorítás.

Aztán február közepétől elindultak a szürke hétköznapok. Papírforma szerint dolgoznék, de nem dolgozom, mert nincs vendég a hostelben. Nem tudnám eldönteni, hogy melyik a jobb. Az azonban biztos, hogy jól jönne az a pénz. Mindegy, ennyire azért nem kéne tényleg anyagiasnak lennem.

Voltam Pozsonyban a Híd Kör színeiben. Hétvégén pedig otthon voltam, szintén Hidazni.

Igazából a kilátástalanság az, ami megesz apránként vagy az, hogy valami beindult s nekem mennem kell vele.

Miután kitomboltam magam

Rájöttem, hogy szükségem van erre a felületre, ahol lehet ordibálni. Más a pusztába megy ki, ha azt nézzük végülis ez is az, hisz alant ott van, hogy "Pusztába kiáltotta:".

Anya azt mondta, hogy annyi tervem volt, aztán most szépen leeresztettem vagy tudomisén. Mindenesetre ez nem jó így. Azon gondolkodtam, hogy nem csak kéziratot kellene adnom az Ad Astra-nak, hanem jelentkeznem is kellene oda gyakornoknak, hát ha. Ha nagyon sarkítani akarnék, akkor azt mondanám, hogy rám írták ki a pályázatot. Az egyetlen bibi, hogy nem túl jó a helyesírásom.

A vizsgák tekintetében pedig nem érzek semmit most már. Nem mondom, hogy mindent megtettem annak érdekében, hogy hú-de-jól sikerüljenek. Kb. ott vagyok, mint 2007/2008 első félévében. Ami zavar, hogy itt is kb. ugyanaz megy annak a tekintetében, hogy aki pofázik, arról egyből elhiszik, hogy intelligens. Pedig mekkora hiba!

Egy éve már,

hogy kézbe vehettem a diplomámat. Nem volt akkor sem, most sem, valami szívderítő érzés.

Kettő érzés

viaskodik bennem. Az egyik, hogy már megint eltoltam valamit, minek vagyok én egyetemen, miért nem takarodtam el innen a fenébe, amikor volt rá lehetőségem. Illetve, hogy miért megint mások elképzeléseit szolgálom ki s miért nem a sajátomat?! Mikor jön az enyém? Lesz egyáltalán pillanat, amikor az enyémnek fogok helyet adni s nem másénak?

A másik pedig, hogy új hely, új élet helyzet, bele kell rázódni. Semmi sem megy zökkenőmentesen.

Tanácstalan vagyok.

Vizsgaidőszak

Két év után ismételten vizsgázni megyek az egyetemre. A furcsaság talán annyi, hogy nem vet szét az idegesség illetve, hogy egészen pontosan fogalmazzak, nem úgy, mint korábban. Zsibog a fejem, a hasam közérzete sem a legmegfelelőbb, mégis megyek. Az idegesség jegyeit produkálom, de nem úgy, mint korábban.

Valamint a low self-esteem is beköszönt még tegnap este, így megy ez.

Készülődés

Egyrészt a két éves hiatus után megtörténő vizsgaidőszakomra. Szedegetem össze a tanulnivalókat, nyomtatom őket, köttetem őket. Sok, baromi sok. Van bennem félsz.

Meg szokás szerint elkente a számat az a rengeteg dolog, amit olvasok, látok, tapasztalok. Félek attól, hogy nagyon nem fogok felérni ennyi mindennel. De még a közelébe sem jutok. Hiába iparkodom. Szóval így.

Gondolatébresztő magamnak

Volt egy zh-m a múlt héten. Jószerével csak mutatóba készültem rá, komolyan leülni és tanulni rá, azt nem tudtam. Akármi fontosabb volt. Másrészt meg soha sem leszek nyelvész. Ezt tudom magamról. Igazából nem is kellene, hogy meglepetésként érjen, ha hozzászámítjuk, hogy két éve nem írtam zh-t valamint semmiféle tudásbeli megmérettetésen nem vettem részt. Így olyan eredményt sikerült produkálnom, hogy az nem is létezik. Szó szerint.

Magyarán mondva oly' elborzasztó eredményt sikerült produkálnom, hogy arra osztályzóim nem tudtak pontot adni. Mindegy-nek nem mindegy, azonban az biztos, hogy az "első", "visszatérő" vizsgaidőszakomra nagyon alaposan fel kell készülnöm, ha nem akarom elpuskázni az előttem álló esetleges lehetőségeket.

Diaszpóra

Hétfőn volt az első szerb órám. Otthon egyelőre nem akarok róla beszélni. Ami azonban furcsa, legalábbis így elsőre, hogy akarna beszélgetni velem a srác, azonban azt válaszoltam neki, hogy az szókincs nélkül elég nehézkes valamint lomtalanítás van s le kell vinnünk Fényrizzsel egy kanapét, amit nem fogunk használni, így ha nem bánja, akkor kereket oldok. Kifizettem neki az órát, majd eljöttem. Lassan majd neki kell állnom biflázni az anyagot, amit adott.

Másnap a délszláv diaszpóra egy másik jövevényével futottam össze ezúttal egy irodalmi esten. Igaz, nem hozzám beszélt, hanem csoporttársammal. Habár a bemutatkozás még ment.

A hetek pedig telnek, ha nem is olyan gyorsan, mint azelőtt. Bár hiányolom a nyarat, minden kellemetlen lerészegedése ellenére. Jó volt kicsit a fenekemen ülni. Egyébiránt most furcsa, hogy háromszögbe mászkálok, néha ebbe még belejátszik otthon is. Sok.

A tegnapi SamHain fesztről kicsivel később fogok pötyögni valamit.

Dombos Fest 2012

Alfonz Hegyesen járt s erről számolt be a Tiszatájonline-on:

0. nap

1. nap

2. nap

3. nap

4. nap

5. nap

6. nap

Én hogyan éreztem magamat? Néha kutyául, néha pedig nem. Az azonban szent igaz, hogy ez minden volt, csak nem pihenés. Előfordult, hogy enni sem volt időm, mert annyira haladnom kellett mind az írással, mind azzal, hogy eleget teszek annak a kérésáradatnak, ami felém ömlött, hogy ide gyere, oda gyere, ezt csináld, azt csináld. Piszkosul fárasztó.

Feltételezhetően ideszúrok még majd néhány keresetlen mondatot, amint időm adódik rá, ami jelenleg luxuscikk.

Fox met foxes - Sally's adventures in the Final Party

I woke up at 9 :30//Thinking I had already missed//The daylight

Az egész ott kezdődött, hogy négy órakor kikecmeregtem az ágyból s hozzáláttam a megírni a beadandókat. Tizenegyre végeztem, majd gyors ebédmelegítés és azt követő mosogatás után összerámoltam a dolgaimat a hátizsákba s nekiindultam a -jobb esetben - fél órás útnak. A könyvtárban nehezen tudtam letenni a magammal hozott poggyászt, néhány perc kóválygás után azonban csak akadt egy szabad szekrény. Visszavittem s ki is vettem könyvet.

Izgágán futottam Modern Magyarra. Nem figyeltem teljes erőbedobással, hogy miről folyik éppen az előadás, pótolnom kellett még a referátumomba. Pinteres órán tökéletesen meg voltam arról győződve, hogy leszerepeltem, a végső levonásnál meglepődtem, mert összejött egy jó jegy.

Kucival összefutva kibaktattunk a karácsonyi vásárba. Elidőztünk mindkét helyen többedmagunkkal.

Később tisztálkodás, majd szakest. And now for something completely different.

I arrived late, however, this deed did not cause any trouble to the security guards and let me in.
I checked the end of the performances and to my great astonishment, Ági walked in. She told me that she had few drops earlier, funny I did not notice that. I got a VBK and sat down.

After I had my glass emptied, a chap came around and said if we would like to join in the back just follow him. Well, alright! We continued our conversation, Ági started to talk about Karinthy. It seemed a bit odd because none of my acquaintances appreciate him as I do. In a nut shell, it was a suprise even to me.

We moved in, I sat next to a girl whose eyes were closed. I tried to be nice and started to chat with her, regardless of the fact that she did not answer any of my question. After a while I got enought, but soon she said: "I'm gonna vomit!" And she did so. Charming expectations for a night...
She puked I hold back her hair.
Would somebody be so kind to bring us a bucket? - I inquiried. No response. Now I said it louder than someone brought us a case.
It would be pointless to narrate how she spewed for an hour and a half. After more than an hour I fed up with the situtation and decided to go home. We could not leave her there, but she was unable to speak and even to mumble. We carried her out, she stopped us she had something left in her tummy. We rushed into the Boys' Lavatory. We left the club, she got better and started an endless chat. I mentioned I got three litres of wein, some of our companions were still thirsty thus I thought it would be a good idea to drop by my flat. We took the elevator upstairs. I opened one bottle of white wine and had a great time. All of them slept there on the floor. I had only two or three hour sleep before they woke up claiming where the heck are we?

It was a pleasure in some way, but next time I definitely not going to invite drunk pillocks to my room.