Csukott esernyővel az esőben

Ahogy ment az esőben, a keze ügyében volt az esernyő, igaz csukva. Nem nyitotta ki. Meg kellett éreznie milyen az, amikor ott van, ám mégsem. Kinyithatta volna. Nem tette.

Én pedig szépen lassan megtanulom, hogy nem szabad önzőnek lenni és az az érzésem, hogy diétázni fogok.

Harold Pinter - The Dumb Waiter animáció

Most, hogy az modern angol irodalomra tanulok, felkukkantottam youtube-ra és megtaláltam ezt a kis animációt.

Némi savanyút hozzá...talán

John Givings: Hopeless emptiness. Now you've said it. Plenty of people are onto the emptiness, but it takes real guts to see the hopelessness

A másik idézetetet még ki kell írnom, nem találtam meg. Mindenesetre a Searching for the Wrong-Eyed Jesus-ban hallható.

The Eternal, Sentio Ergo Sum, Sollen @ Garaboncziás 04.25

Tavasz végét mutatott a naptár, ráérős idejében az ember ilyenkor még nem a vizsgaidőszakra gondol, hanem arra, hogyan is tölthetne el felhőtlenül egy szombat estét, kizárólag jó társaságban. Április utolsó hétvégéje ilyennek ígérkezett a szegedi Garaboncziás Borozóban. A meghívott zenekarok fellépései (Sollen, Sentio Ergo Sum, The Eternal - ausztrál - ) és az azt követő buli kellőképpen beváltotta a hozzá fűzött reményeket.

Töredelmesen és kezemet tördelve bevallom, hogy mire Ágival leértünk a helyszínre, a Sollen már pakolt le a színpadról. Rendkívül restelltem a dolgot, az eddigiekben csupa jókat hallottam róluk, talán egy másik, szerencsésebb kimenetű esetben viszontlátjuk és -halljuk egymást. Muzsikájuk dallamos death metal, legalábbis az elmondások alapján. Ezt az is alátámasztja, hogy In Flames-t játszanak feldolgozásként.

A következő együttes, a Sentio Ergo Sum volt. Sokszor volt hozzájuk szerencsém, több taggal baráti viszonyban vagyok. Ez az este azért is volt különleges a számukra, mert új billentyűst (Tamási Zoltán) és gitárost (Gyimesi Dömötör) állítottak csatasorba. Mindkét srác a Dreamgrave-ből érkezett. Hallhattunk újabb dalokat is.


Janóék ismételten kitettek magukért és a szegedi közönség meg is hálálta ezt. (lsd. kép) A deviant-artos vackomon egy egész sorozatot meg lehet találni az énekesről.

A teljes galéria letöltése

Hosszabb átszerelés következett, majd az ausztrál, négytagú banda lépett a színpadra. Némi előítélettel viaskodva aggódva vizslattam, hogy mit fognak előadni. Pejoratívan csengett a fülemben a 'goth metal' kifejezés. Tucat love metal-ra számítottam. Azonban a The Eternal a második vagy harmadik nóta után elmosta minden fenntartásomat, kételyemet.
A csapat Blood című dala, a maga 9 perces terjedelmével és keleties témájú kezdésével belopta magát a szívembe.

A teljes galéria letöltése

Az est további részletei pedig már elvesztek a homályban...

Azonban a bulin készült képek segítenek mindennek a felelevenítésében

Elharapott szivar

A hét végigvonszolta magát rajtam, igaz csak nagysokára. Nap nap utáni tanulásnak mondott időeltolás. Füllentek, természetesen tanultam, leszámítva azt az egy igen fontos és említésre érdemes dolgot, hogy állandó fáradtság matatott bennem és reggel kilencig képtelen voltam életet inhalálni magamba, akármennyire is igyekeztem.

Dacára a korai lefekvésnek és korai kelés, biológiai órámnak nem igazán van ínyére ez a változás. Vérnyomásom a bolondját járatta velem gyakorlatilag minden áldott nap, különös tekintettel azokra a huszonnégy órákra, amikor vizsgáztam. Ez a mai nappal csúcsosodott ki.

Az az érzésem, hogy hobbiból átmegyek nőbe...

Firkin - avagy a folk punk hullám becsapódása Magyarországra

Nem tudom, hogy ki mennyire van tisztában a stílus eredetével. Ha nem, akkor katt. Kétségtelen, hogy a The Pogues tette meg az első lépéseket ezen az, még töretlen, úton. Könnyed volt még, kevésbé volt vadóc, legalábbis amiket hallottam.

Azonban a kilencvenes évek derekától felbukkantak egyre-másra olyan csapatok, mint a Dropkick Murphys, Flogging Molly hogy csak az amerikai kontinensen nézelődjünk, de említhetem még a brit csapatot, a The Levellers-t. Németországban is szinte folyót lehet rekeszteni velük, például: Fiddler's Green, Ahead to the Sea. Ha az alsó féltekét nézzük a Földnek, akkor Sydney City Trash.

Mondhatnók még a The Tossers-t is akár. Vagy a szomszéd Ortodox Celts. A lista nagyon hosszú, telítve nagyszerű csapatokkal.

A Firkin kettőezernyolc nyarán alakult, Péter János (fuvola, ír furulya) volt az, aki életre hívta a bandát. Élelmesebbek már ismerhetik őt a M.É.Z.-ből és a Shannon.hu-ból. Mindkét együttes a szívem csücske a maga nemében. A Méz azért, mert egyszerűen annyira szeretnivalóan adják elő dalaikat, hogy kizárt dolog volt a számomra, hogy hidegen hagyjanak. Stílusilag távol áll a tárgyalt csoportosulástól, ők inkább a folk-rock mezsgyéjén mozogtak, habár kétségtelenül erősen szellős volt a rock volta zenéjüknek. A Shannon.hu-t imádtam, mert kiváló dalok mellett, jó szövegeik voltak, sok más hatásból is mertek szemezgetni, nem kizárólagosan a kelta dallamvilágot hívták segítségül a számaik hangszerelésekor. Volt balkáni, arab, török jelleg is bőségesen.

Szóval ez a fickó döntött, hogy most már sok mindenben kipróbálta magát, itt az ideje új horgásztavakba dobni az úszót. Előbb említett két csapata lassabban dolgozott, kíváncsiskodva vártam, hogy milyen sebességgel áll elő az új csoportban. Csalódtam!

Mindig is meggyőződésem volt, hogy punk zenét csak és kizárólagosan gyorsan lehet játszani, kivételt képeznek ez alól az ún. lassú nóták. Nagy hiba, hogy visszalöki az egészet a gyorsaság hiánya. Nyugodtan oda lehet pörkölni a közönségnek! Halvány fogalmam sincs, hogy mennyire van közönsége itt az ilyen zajongásnak. Néhány cimborát leszámítva nem ismerek senkit, aki szeretné a műfajt.

A másik sarkalatos pont a nóták szövegezése valamint az, hogy mit dolgozok fel. Régi kocsmanóták, mások által is felvett dalok (Laura, Within a Mile of Home - F.M.) alkotják így, első ránézésre az albumot. Ejnye! Azért lehetett volna máshoz is nyúlni. Vagy legalábbis a százszor eljátszott melódiák helyett másokat kapni elő. Meglepődnék, hogy ha ennyiből állna az ír folklór.


Én mindenképpen szeretném tiszteletemet tenni egy bulijukon a nyáron! Lemezt is szeretnék vásárolni! Buzdítok mindenkit, hogy tegyen ő is így!

Mélységi zápor

Kezdeném talán a számomra nevetgélést kiváltó személlyel, Leiter Jakabbal. Mondtam nem is olyan régen Choofie-nak, hogy "Nézd, itt egy blog tele leiterjakabbal!" Kérdő tekintete és értetlenkedő hallgatása elárulta, majd későbbi kérdése, "Ki az a Leiter Jakab?", hogy nem ismeri ezt a kifejezést.

Én is mostanában futottam bele a kifejezésbe, egészen pontosan a Nagy Világ egyik számában. Felettébb elmés! Fényrizsnek is előadtam a történetet, ő sem értette, hogy ki az a leiterjakab, hát neki is elmondtam.

Ezekkel az episztolaszerűséggek írásával úgy érzem, hogy lassacskán rámragadnak Karinthy stilisztikai elemei és elgondolásai. Közel sem vagyok, sajnos, még olyan elmésen sziporkázó mint ő, azonban tárcáinak olvasása közben jóérzés látni, hogy néhányszor az ő hatása tükröződik vissza a lapról.

Ezt már megbeszéltem az illetékessel, de valahogy muszáj, hogy le is írjam. Tehát:

Nem szeretném, ha valami ilyesmi történne velünk, ami az alant olvasható V.W. idézetben napvilágra kerül.

"Amióta csak világ a világ”- írja Virginia Woolf –, „a nők olyan tükörként szolgáltak, amelynek varázsa és bűvereje abban állt, hogy a valódi méretük kétszereseként tükrözte vissza a férfiakat.”[Kiemelés: Shoshana Felman]

Sokkal inkább:

Ha egyedül vagyok egy szobában, akkor ember vagyok. Ha bejön egy nő, akkor férfi lettem. És annyira vagyok férfi, amennyire nő az, aki bejött a szobába. (Karinthy Frigyes)

Más. Beindult a vizsgaidőszaknak nevezett húsdaráló. Minden ismerősnek eredményes vizsgaidőszakot kívánok, köszönhetően a WiW új, fantáziadús levelezőrendszerének ezúttal nem tudtam ilyen jellegű körlevelet küldeni.

Páni félelem

Ott ültem kipirult arccal hallgatva, hogy a többieknek milyen jól sikerült. A tanár külön elmondta, hogy senkinek sem sikerült rosszabbul illetve egy embernek, kettőnek vágta ki végül a helyes számot, de mindent egybevetve eredményesek voltak a Final-ök.

Ostoba bizakodás kezdett megszületni bennem, hogy én is, ezúttal elértem a bűvös 51%-os határt. Egy frászt!

Rámtört az az érzés, amit akkor éreztem, amikor a jogon voltam. Mi keresnivalóm van itt? Megint - nagy valószínűséggel - elpazaroltam néhány évet az életemből a semmiért.

Mert az, szinte biztosra vehető, mint a 2x2, hogy átmenni nem fogok. Akármennyit tanulok.

Ismét félresiklottam, rossz helyen vagyok.

Tiszának mennék, de tudok úszni.

Les Triplettes De Belleville - Belleville randevú - Francia rémes

Határtalanul furcsa alkotásra bukkantam nem régiben, egy blog jóvoltából. Ott csupán a zenéjét méltatták, azonban a képek felpiszkálták bennem a kíváncsiságot, na meg persze az a tény, hogy európai alkotás (egészen pontosan fülön csípve a tényállást, francia-belga-kanadai-angol).

Az első jellegzetesség, ami, talán túlzás ezt állítani, mégis megteszem, rabul ejti a néző tekintetét, az a karakterek. (I.) A fizikai megjelenésük merőben eltér bármily eddig általam látott animációtól. Talán ez részben annak is a számlájára írható, hogy mostanában hanyagolom ezt a műfajt, de már megkezdtem a pótlást.

Hol aránytalanul alacsony, hol pedig magas, robosztus, kövér, dundi, ronda, fapofa, érzelemtől mentes személyekkel találkozthatunk a film során, ami körülbelül egy óra tizenöt perc hosszúságú. Dacára a kidomborodó jellemzőknek mégsem mondhatom azt a filmre, hogy egysíkú s nem szerethetőek ezek a szereplők. Port.hu-n olvastam, hogy egyesek majd' iszonyodnak ezektől a rajzfilmfiguráktól. Volt természetesen ellenvélemény is, mégpedig abban a formában, hogy az illető 8 és 5 éves unokatestvérei imádták az egészet és alig várták, hogy újraláthassák. Többen feltehetitek a kérdést, hogy miért van az, hogy míg a felnőttet kirázza a hideg, addig a fiatalabb generáció látni akarja újra?

A válasz egyszerű: míg a felnőttbe már rég' belenevelték (vagy a szülei, vagy a társadalom), hogy attól, ami más, nem konvencionális (társadalmilag elfogadott), hogy egy ilyen erős szót ne használjak, hogy normális, rettegjen vagy legalábbis kerülje el messzire és még a poros nyomát se kutassa, addig a gyermekekben nincs meg ez a kényszer. Miért is ne fordult volna elő, hogy a Jancsi és Juliska végén a gyerkőcök elkezdtek pityeregni, mert a banyát elégették?

Ugyanez a helyzet áll fenn ennek a mozgóképnek a szereplőire is. Itt - a szinte rajzfilm noir-i - környezetben nagyszerűek, felesleges szócséplés összehasonlítani bármilyen tengeren túli alkotással.

A történet igazából roppant egyszerű:

Champion mélabús vézna kisfiú, akit nagymamája, Madame Souza nevel. Kedvetlen gyermekkorában egyetlen társa Bruno, a nem túl szép, sőt ronda és mafla kutya. Mikor a mókás Souza mama felismeri, hogy a fiúcskát kizárólag a biciklik érdeklik, megajándékozza őt eggyel. A kezdeti örömöt hamar szigorú szellemű edzőgyakorlatok váltják fel - a bicegő idős hölgy esernyővel a kezében, síppal a szájában dirigál. Az évek múlásával Champion a biciklizés nagymesterévé válik, olyannyira, hogy egy napon elindul a híres Tour de France-on. A verseny alatt azonban két, feketébe öltözött, titokzatos férfi elrabolja őt. Nincs mit tenni, Madame Souza és hűséges kutyája, Bruno Champion keresésére indulnak. A nyomok az óceánhoz vezetnek, így hát vízibiciklivel könnyedén átszelik azt. A túlparton egy nagyvárosban találják magukat, melynek neve Belleville. Itt találkoznak a Belleville-i zenészhölgyek triójával, az 1930-as évekbeli Music Hall hajdani különc sztárjaival, akik különleges, elsősorban - sőt, mindig - békából készült eledeleken élnek, s a porszívótól, biciklikeréktől és hűtőszekrénytől kezdve szinte mindent képesek hangszerként megszólaltatni. A három hölgy elhatározza, hogy segítő kezet nyújt Madam Souzának és Brunónak a francia maffia ellen folytatott ádáz küzdelmükben.

A másik sarkalatos pont, hogy alig beszélnek. Komolyan, talán ha tíz mondat elhangzik az egész alatt, akkor sokat mondtam. Elképzeléseim szerint ez sem véletlen. A szövegelés helyett van viszont zene, gesztusok, artikuláció, amik - meglátásom szerint - messzemenően jobban közvetítik a mondanivalót, mint bármilyen jól megírt dialógus, monológ. A beszéd, bármilyen nagy fontosságot is tulajdonítunk neki, félrevisz. (Igen, megint a bölcsész beszél belőlem, de végiggondolod, nem is akkora bugyutaság!) Hányszor adódott már az a helyzet, hogy mondanod kellett volna valamit, mondtál is, mégis miután elhangzott, hiányérzet kerekedett benned, hogy ez mégsem az volt, amit szerettem volna mondani.
Kihagyva ezt manapság elengedhetetlen motívumot, mégis sikerült egy gyöngyszemet alkotni.

Morbid, sötét, nyomasztó, bizarr. Minden egyes jelző igaz rá, a túlzásbaesés bárminemű kilengése nélkül.

Az a sok sztereotípia, amit belezsúfoltak, mind származásra nézve(franciák, amerikaiak, németek), mind foglalkozást tekintve (testőrök, főpincér), többször egy intoleráns csapat munkáját sejteti, holott ez nincs így. Megint egy kis okoskodás: amíg meg nem ismerjük egymást, addig egy-egy tulajdonságunk által vagyunk meghatározva a másik szemében. Miután túljutottunk a formalitás üvegablakain, akkor kezdenek csak kirajzolódni a részletek a másikról. A rajzfilm ebbe nem bonyolódik bele, kizárólagosan néhány főszereplőre koncentrál. (Öreg néni és a három énekesnő)

Ajánlanám azoknak, akiknek tele a bocskoruk a cukormázzal és érdekli őket egy életbe lehelt rajzfilm. A filmben fellelhető attitűdök tökéletesen jellemeznek bennünket, ezáltal felfogható némileg társadalomkritikának is. Bár ez talán már tényleg túlzás!

Halk levegővétel

Ma egy hete, hogy elment. Azóta nem is láttam. Beszélünk mindennap, azonban az mégsem ugyanaz. Valahogy, valamiért még mindig nem tudom felfogni, hogy ő van.

Hihetetlennek, egy csodának könyvelem el, szinte már várom a szokásos befejezést. Nem jön, ez alkalommal nem engedem. Ha kisiklik utánakapok.

Kezdek - komolyan - giccsbe átvándorolni.

szentjánosbogár

Polc

Mindig felpaprikázom magamat - természetesen ok nélkül, bár a tudatalattiban az ördög sem tudja mi játszódik le - ha egy ismerős blogjára tévedek, kivétel ez alól a Fényrizsé :], ahol ki vannak téve katonás rendben a 'Rendszeres olvasók'. Valahol én is szeretnék ekkora publicitást kapni, mint mások. Dacára annak, hogy mindenféle ketyerét elhelyeztem itt az oldalsávban mégsem mocorog bennem az az érzés, hogy figyelnek rám. (Leszámítva néhány embert.)

Nem szemrehányás, disznóság lenne bárkinek is a szemére hányni ilyesmit, pusztán arról van szó, hogy fúrta az oldalamat.

És valahogy nem érzem azt, hogy minden második postomban kell hogy legyen egy dalszöveg.

Írandók még: Talamon kritika, Wilde-The Total Eclipse összehasonlítás

A baj az, hogy most nem tudok lezárást adni.

Tockos

Végre rászántam magamat, hogy leüljek és csorgassak néhány cseppnyit ide. Tanakodtam azon, hogy megvárjam-e amíg a tinta megszárad, végül arra határoztam el magamat, hogy nem. Botorság volna fújni, lehelni avagy bármilyen mesterséges módon befolyásolni a száradás folyamatát.

Voltam otthon. Igazából meg sem lepődtem. Addig amíg arról ment a szájmalom, hogy így kellene nekem valaki, úgy kellene nekem valaki, addig minden rendben, mert akkor lehet osztani az elképzelt kártyákat. Hadd ne részletezzem!
Azonban, ha van valaki s a paraméterei nem kifejezetten érik el a tetszési indexet, akkor megy a fintorgás, hogy drasztikus ne legyek, hogy mit kellene csinálnom...

Mindig úgy gondoltam, hogy mindenkinek van olyan karakter az életében, aki lehúzza földre, bármennyire is a fellegek közt barangol. Viszont egyre meglepődöttebben tapasztalom, hogy nálam ennek a személynek a szerepét ő tölti be. Tőle kapom a tockost, hogy "Fiam, már megint bilibe lóg a kezed!" Másrészt mégis jobb így, mintha az élet tenné ugyanezt. Utóbbi csapásait nehezebben viselném.

Mindezektől függetlenül kitartok!

Az agy olyan, mint az ejtőernyő: csak akkor működik, ha nyitott.