Hajgumi és mássalhangzó

Úgy jöttem haza, mint aki részeg. Részben tőle ittasultam meg, valamint Mácsaitól. Irigylem őt s sárgulok Örkény helyzete miatt. Egyiket azért mert mondja s mondhatja, mi több, mondania kell, utóbbit pedig azért mert mondják. Műveltetnek mindketten. Az élő a holt által teszi ezt, a holt az élő által bennünk. Remekül meg van ez konstruálva kérem!

Tegnap megkaptam a hajgumiját. Csekélységnek tűnhet, nekem azonban a köteléket van hivatva meghosszabbítani. Tanulságos az, hogy ezek az alulról felfelé szuszogók és dörömbölők eddig nem törték át a zsilipet, nem szaggatták apró darabokra a szelepet és kerekedtek útjukra, úgy ahogy talán képzelni lehetne. Mégis most végighömpölyögnek az előtérben, érzem a ként, feltúrja magát az agyamig, szívesen prüszkölnék de nem szabad. Illedelmesen ki kell fújnom az orromat, elvégre magamat érzem, én szaglom. Használt dolgaim eregetnek orrtekerően.
Jelenleg a pincémben elalszik a gyertya. Hamarosan eljön az, mikor lemegyünk, de addig szellőztetnem kell. Na nem megszellőztetni, pusztán kiszellőztetni. Ráérősen lesattyogni a grádicson, nézegetni a penészeket a falon mindegyikről eszembe jut(hat)na valami.

Nekem jó. Kérdezte, hogy éreztem-e már, hogy valami ellentmondás nélkül jó? Bennem dolgozik a szkepszis, momentumokra elő-elővillant, de az kevés. Kicsit elfelejtett, inkább elodázott problémák kapnak ismételten fényt. Megoldást kell rájuk találnom. Ezúttal nem idővel, majd később vagy hamarosan. Hanem amilyen gyorsan csak lehetséges.

The Secret of Kells

Emlékeztek a Belleville randevúra? Didier Brunner finanszírozta azt a rajzfilmet is. A producer személye nem hagy az egyszeri néző számára látható nyomot a munkán, ugyanakkor nem árt fejben tartani, hogy még vannak élesszemű hozzáértők, akik szánnak pénzt az efféle alkotásokra. Dotálják a más persektívák megnyitásának lehetőségét.

Magával a plottal nem kívánok foglalkozni, a rajzfilm hivatalos oldalán el lehet olvasni. Sokkal inkább érdekel az, hogy miként hozott létre egyetlen könyv identitást a IX. században, miként adott reményt a vikingek által sarcolt Albion lakosainak.

A kells-i könyvet ha úgy tetszik Book of Kells-t a kelta szerzetesek készítették a Krisztus utáni kilencedik században. Alapja a Vulgata, tartalma a négy evangélium, előszavakkal és glosszákkal.

Az igazi csodálatra méltó dolog az ebben a kéziratban, hogy ekkoriban a keresztény és a pogány művészet nem vált el élesen egymástól, mint a későbbiekben, így az ornamentikája olyan egyetemes rajzolatokkal büszkélkedhet, hogy nekem többször is a magyar jelképek köszöntek vissza, ami kevésbé véletlen, elvégre tanyáztak a Kárpát-medencében kelták, a magyar törzsek bejövetele előtt. /ha tévednék, lehet korrigálni/ Olyan elegy jön létre, melyben minden kultúra felismerheti egy-egy saját darabkáját.

Feltételezhetően nagyképűség, de érzésem szerint a magyar rajzfilmek, mesék is hathattak a képvilágra. Az égig érőnek tűnő fák, a leegyszerűsített, ám nagyon is szimbolikusan hajló fák, mind-mind ezt az érzést növelik bennem.

Észrevehetőek a román stílusjegyek, ugyanakkor az ég felé törő torony kissé ellentmondásba keveredhet a körötte szétdobált tömzsi házakkal és kunyhókkal, de valahonnan mégiscsak be kell látni az apátságot. Eddig a formákról volt szó, most essen egy kevés a szinekről is. Gyakoriak a kékek és zöldek, mind a elöl lévő, mind a háttérül szolgáló rajzok megalkotásában.



A rajzfilm felvonultat tündérmesékbe illő tulajdonságokat mint például: a lány, aki énekével kiszabadítja a fiú főhőst. (Gondolkodóba ejtő, hogy mennyire ősi ez a mozzanat, igaz, korábban többnyire károkozásra használták - lehet itt az Odüsszeia sziréneire vagy Oscar Wilde The Fisherman and his Soul-jára asszociálni -). Tovább töprengve ezen, az is fejtörést okozhat illetve figyelmet követelő momentum a rajzfilmben, hogy az miként jeleníti meg Brendan és Aisling kötelékét. Miként halad a kezdeti 'kitiltás az erdőből'-ből 'bármikor visszajöhetsz'-ig. Kapcsolatuk fejlődése egy ponton megreked, a férfi karakter kilépdel a nő horizontjából, elveszítik egymást. Később találkoznak, ám míg Aisling tündér, nem öregszik, addig Brendan felnő, szakállat növeszt és a hangja is mélyül. A kettejük közti nyílott szakadék azzal válik igazán nyílvánvalóvá, amikor a viszontlátásnak örülve a férfi hajszolni kezdi a lányt a fák között, de az elinal.

Lehet oktondiság felvetni, de miért nem kérte az akkor még fiú a tündér segítségét a könyv illusztrálásában? A mozi más választ ad erre, elsődlegesen azért, mert a tündér nem érti a könyvet. Mivel halhatatlanok, az emlékeik állandóak, nem felejtenek, ugyanakkor ismereteik tárháza növekedhet. Szó sincs arról, hogy bármilyen formában is megörökítésre kerüljön bármilyen eset, ami Aisling-gel történt, ezért nem érti a fiú buzgóságát, hogy emlékbe zárja magát és népét. Azonban segít neki.
Én inkább a másodlagos magyarázathoz nyúlnék, ami azért mélyebb értelmezést is biztosít. A fiú valamilyen bogyóért ment az erdőbe. Egészen pontosan tölgyfa-bogyóért. Azt már természetesen pusztán kukacoskodás, hogy a tölgyfán legtöbbször makk van, és nem bogyó, de hé, mesében vagyunk, minden lehetséges. A tölgy a férfiasság princípiuma jóformán az egész európai kultúrkör szimbolikájában. Már ezen a mélyebben fekvő értelmezési síkon is ki van zárva, hogy egy nő hozzányúljon a könyvhöz, ha pedig ez tetézve van azzal, hogy nem érti magának a szónak a jelentését, sőt soha nem is látott még olyat, akkor érthető, hogy az ifjú szerzetes miért nem fordul segítségért a leányhoz.

Az okoskodások sora lejárt, itt az idő, hogy ajánljam mindegyikőtök figyelmébe ezt a röpke egy órára rúgó rajzfilmet.
@ tecső

Agytágításomat segítette: Dragon Zoltán és Kérchy Anna
ezért köszönet jár nekik, köszönöm!

Holdudvarban

Két hete, hogy árva szó sem került ide fel. Nem volt időm, energiám gondolatokat másolgatni ide abból a kerekségből, ami a nyakamon ül.
Beindult az Egyetemi Tavasz Szegeden. Monstrum rendezvény-sorozat, melyen sok mindent láthat az érdeklődő. Bölcsészhez illően (?) többségében kulturális rendezvényeket látogatok. Volt szerencsém már Bódis Krisztához, a Kalligramos írók közül néhányhoz. Utóbbin sikerült beszerezni két könyvet féláron, abszolút grátisz, ha még mellészúrom, hogy dedikáltatni is sikerült, akkor az már tényleg az öröm teljessége.

Jöttek és mentek az események, tőlem szerencsére nem függetlenül, kell némi idő míg helyére kerül minden. Elrontott esetek javítása, új kezdetek sziluettjei rajzolódnak át a naptár fehér lapján.
Satírozgatok, körbehúzom az alakok keskeny széleit.

Nézelődünk egymás holdudvarában. Lelökünk dolgokat, ordítozunk a másikkal, de mindig visszasétálunk. Ez az, amit képtelen vagyok értelmezni. Illetve úgy teszek, mintha nem érteném. Ha elengedné a zablát a jelenleg irányító értelmezési rendszerem, bizony sok mindenre nyernék választ, több dolog más árnyalatot kapna.

Kibomlott. A méregzsák felfeslett.

Lehet, hogy mássalhangzó?

Il Vangelo secondo Matteo - Máté evangéliuma

Pasolini-t már emlegettem egynéhányszor a blog keretein belül, ha az úrvacsora idén elmaradt, valahogy mégis szerettem volna adózni az ünnepnek, ezért maradt a Biblia forgatása és a Máté evangéliuma című mozi.

Halvány fogalmakkal felvértezve az olasz rendező előző munkáiról, ez az a film, amelyik annak ellenére, hogy látszódik az egész mise-en-scène-en hogy Olaszországról van szó, mégis a rendező elérte azt, hogy a néző tökéletes bizonyossággal hihesse, hogy az új szövetség megköttetésének idejében járunk. A varázs működik, reprezentációval semmi gond.

Vegyük most a Bibliát egy irodalmi terméknek! Miért is ne tehetnénk? Northrop Frye is így vizsgálódott. Tehát, ha ebből a perspektívából nézzük, akkor a szöveg - jelen esetben szent szövegről van szó - átültetése egyik művészi nyelvből a másikba nem maradéktalanul tökéletes.

Az erőteljesen metaforikus nyelvezettel bíró Könyvek Könyve esetében a rendezőnek latba kellett vetni minden képzelő erejét is, ha koherensé akarja tenni ezt a két órát. A már meglévő költői kifejező eszközökön túl, Pasolini ráerősített Júdás karakterének gonosz voltára. Lsd.: A Biblia Máténak tulajdonítható passzusa nem adja az olvasó tudtára, hogy ki volt az, aki megfeddte azt az asszonyt, aki bekente olajjal Jézus haját. (v.ö.: Mt.26:7-10) A film azonban egyértelműen a vöröshajú bűneinek lajstromára veszi ezt a két mondatot.

Rengeteg tableau-val találkozhatunk a megtekintés folyamán. Ezek többnyire nem megállítják a narrációt, sok esetben előrébb lendítik a történetet. Akadnak társadalmi gesztusok is szép számmal. Elég ha csak azokat a jeleneteket hozom szóba, mikor Jézus a főpapokkal beszél.

"...social gest can be traced even in language itself. A language can be gestual, [...] when it indicates certain attitudes that the speaker adopts towards others: 'If thine eye offend thee, pluck it out*' is more gestual than 'Pluck out the eye that offends thee' because the order of the sentence and the asyndeton (a kötőszó elhagyása) that carries it along refer to a prophetic and vengeful situation." (Barthes, Roland: Diderot, Brecht, Eisenstein.)

*Máté 18:9

Az alapanyag is többször ugrik időben, kihagy részeket. A film próbálja tartani ezt a sjuzet-t, sűrűek a vágások, gyakran olyan érzése támadhat a nézőnek, hogy volna még valami a jelenetből, mégis a kép elsötétedik és következik valami más.

Végül pedig egy kérdés s annak válasza. Miért pont a szinoptikus Máté evangéliuma került megfilmesítésre? A válasz ott rejlik a rendezőben. A puritán külső, a letisztult, szinte tapintható és érezhető jelenetek azok a védjegyek, melyek az olasz rendezőre jellemzőek. Nyilatkozatában így vélekedett erről a választásáról: "János túl misztikus, Márk túlon túl vulgáris, Lukács pedig szentimentális."
Mindazonáltal Máté evangéliuma az egyetlen, amely merev egy kissé a többi evangéliumhoz képest. Megkockáztatom a bigott jelzőt is, habár nem a legszerencsésebb. Ebben szerepel az Úr imája is. (Máté 6:9-13)

Pasolini-nak ebben a filmjében elhallgatnak az emberek. A zene mesél, a szereplők kizárólagosan az evangyéliomból átemelt szövegkönyvet mondják.

Íme egy ateista értelmezése a Bibliáról. Trailer (sajnos színes és angolul beszélnek benne)

No-time Tolouse

Péntek délben megnéztem a REÖK-ben a neves francia művész litográfiáit és plakátjait. Hosszasan nem volna értelme a ragozásnak, aki szeretne egy kis csomagolt Moulin Rouget szippantani, némi dekadenciát megpillantani ezeken az alkotásokon, az tegye meg, mert a kiállítás május hatodikáig tekinthető meg.

Henri de Toulouse-Lautrec kiállítása kellemes félórát csempészett az életembe, felhívva a figyelmemet arra, hogy a bötűkön kívül az imaginárius elbeszélésben is termékenyek tudunk lenni.
Egy kicsit úgy érzem, hogy belekontárkodom a ceruzával dolgozók anyagába és megjegyzem, hogy a vonalvezetése furcsán hegyes. Úgy értem, ritkán tudtam tetten érni egy gömbölyű formát. Esetlegesen a fülek esetében.

Az imperializmus tobzódásának idején merész vállalkozás, de talán elvárható (?) is, hogy az értelmiség azon rétege, mely műveket készít, nem csak értékel, pellengérre állítsa a fennálló rendszer hibáit, jellegzetességeit. Franciák hosszú arcukról, az angolok keménykalapjukról és állandóan kellékül szolgáló sétapálcájukról, a németek feszes lépéseikről és hátraszegett vállukról ismerhetőek fel.

So I had time to lose.