2010. január 31., vasárnap

Trüffel Milán

Ritka nagy ráérős zsivány vagyok. Kutatásom eredményeként felfedeztem a baloldalt látható regényt.

A szerző, Kerékgyártó István honlapja kellemesen információdús. Számomra ez alapján a bemutató alapján vált szimpatikussá a történet. Halkan megjegyezném, hogy ismételten a Kalligram adta ki.

Tetszett, hogy még Ábrányi Kornélt is belekeveredett, legalábbis az egyik kritika szerint.

Akarnok

Feltételezem, hogy nekem furcsa a gondolkodásom, de az én kattogóm nem nagyon veszi be, hogy az új Ad Astra számba olyan írásokat jelentetünk meg ismételten, amik már egyszer ki lettek adva.

Ezzel egyrészt azt jelezzük, hogy nem érkezett be elegendő új anyag, másrészt, hogy kifogytunk az ötletekből. Kicsit úgy tűnik nekem, hogy állati magasra tettük a lécet. Igen, valahol az is böki a csőrömet, hogy kevés új firka került be tőlem.

Megszokásból

2010. január 24., vasárnap

És láték [...] egy könyvet [...], és le volt pecsételve hét pecséttel

Sokáig nem akartam foglalkozni a témával, sőt hidegen hagyott elvégre egyszer úgyis utolér bennünket, ahogy elérte elődeinket is Isten haragja.

Előre szólok, hogy meglehetősen szkeptikus vagyok a maják jóslatában, a kettőezertizenkettes végítéletben, bár ez akár betudható annak is, hogy nem jártam utána ennek az ügyben, lévén jeleztem már, hogy nem érdekelt.

Ami viszont ez év első hónapjában zajlik a tengeren túli stúdióban, az már több mint parasztvakítás. Tisztában vagyok az In God We Trust-tal, személyes tapasztalataim is vannak azzal kapcsolatban mennyire mélyen vallásosak az amerikaiak, de a riogatásuk mértéke kissé elharapódzott.


Amikor a The Book of Eli trailerére ráfutottam azt gondoltam, hogy már megártott az egyetem, belelátok olyan dolgokat is filmekbe, amik nincsenek is ott. E meggyőződés egészen addig tartotta magát, amíg meg nem jelent a vásznon a King James. Bár az Eli is meglehetősen beszédes, amennyiben tudja az ember, hogy hová nyúljon segítségért.

A másik mozi, ami szembejött néhány perce, az a Legion. Trailerében már a büntetést követhetjük figyelemmel. Itt nincs hét angyal, se trombita, derék amcsi barátaink egyből légióstól zúdítják alá az átkot a komisz emberiségre. Azonban akad egy rebellis angyal /csak én érzek ebben iróniát?!/, aki segít az emberiségnek.




Máz megvan, furdalja az oldalamat a kíváncsiság, hogy ezek az interpretációk nyújtanak-é többet, mint egyszerű, kikapcsolásként működő filmek avagy valóban lesz hatásuk társadalmunkra. Malíciózusan annyit biggyesztenék még a végére, hogy ahhoz európai rendező kell, hogy kicsit komolyabban álljunk a dologhoz.

Munka után, pihen a gép

Valahogy így képzelem el azt amikor a munka meghozza a gyümölcsét.

2010. január 23., szombat

A fehér szalag

Kezdésnek szeretném megköszönni a Videodrome blognak, hogy felhívta figyelmemet erre a filmre.

Előítélet, sztereotípia ide vagy oda a németeket el lehet mondani sok mindennek, csak fegyelmezetlennek nem. A porosz fegyelem és precizitás, szokták volt emlegetni. Ebben a moziban ennek az - hozzáteszem igen nagy - erénynek egy olyan csavarával szembesülünk, ami bőven a múlt század elejei irodalom nagyjainak tollai alá illett volna.

Acélkemény, érzelemtől mentes férfiak, arisztokrácia és az orvos-lelkész-tanár intellektuális szentháromsága tevékenyen meghatározza az egész milliőt. A történet elbeszélője a helyi tanító, visszaemlékezésként vezeti elő az egész narratívát, rányomva ezzel a bizonytalanság bélyegét is egyben. A megfeszülő, robbanni nem tudó düh, őrület végül olyan áldozatokon teljesíti be magát, akik egyáltalán nem szolgáltak rá. A pater familias még élénken él a szereplőkben, mint ahogyan a patriarchális társadalom rengeteg rákfenéje, amit a későbbiekben a XX. század eleji liberálisabb gyermeknevelés elmos. A társadalom mély hallgatása jóváhagyja a családban elkövetett bűnöket.

Szereplőink vergődése egy kétségbeesett kiáltás, hogy valahol akad-e jobb élet, mint a jelenlegi. Kevés a nyílt erőszak, sokkal inkább a tekintetek egymásnak feszülése, az idegek hatékony őrlése, a dramaturgiailag remek helyen beiktatott csendek azok, amik igazán felemelik ezt a drámát.

Felkavaró egy alkotás. Olyan időszakról tudósít, melyről többször ugrik be a "boldog békeidők" jelzőcsokor, mint az a szociológiai, pszichológiai részletességgel bemutatott két óra, amit ez a dráma nyújt. A műfaj szerelmeseinek kötelező, véleményem szerint! Minden porcikájában megérdemelte a Palme d'Or-t.

2010. január 21., csütörtök

Sarlatán

Ha nincs füstölgő zsarátnok, én akkor is el tudom intézni azt, hogy tegyem rajta egy kört mezítláb. Nem, nem vagyok hippi.
Ha éppen csend van, akkor nekem okvetlenül el kell kezdenem lármázni, magamra vonva szemöldök-összevonások tömkelegét. Az új számot heggesztjük a műhely falai közt, ki-kihallatszik a zúgás, kopácsolás. Végig kellene zongoráznom a további lehetőségeimet az egyetemen, hogy ezúttal tudjam mit is vegyek fel pontosan.
Várnak rám a feladatok, elbúcsúzom, könny nélkül.

2010. január 19., kedd

Egy kis hímsovinizmus

I just had an argument with a girl I know. She was saying how it's unfair that if a guy fucks a different girl every week, he's a legend, but if a girl fucks just two guys in a year, she's a slut. So in response I told her that if a key opens lots of locks, then it's a master key. But if a lock is opened by lots of keys, then it's a shitty lock. That shut her up.

2010. január 18., hétfő

2010. január 14., csütörtök

Pushing Daisies 1. évad - Halottnak a csók

Új címkét szeretnék kezdeni, hogy egy kissé érdekesebbé varázsoljam ezt a parázna kriptát. A filmek mellett elkezdem a sorozatokról való épületes elemzéseimmel bombázni a kíváncsi olvasót.
Először sokat törtem rajta magam, hogy melyik kortárs sorozatot tegyem ki az elemzés gyötrelmeinek végül első szárnypróbálgatásomhoz a kellő légáramlatot a Pushing Daisies nevű amerikai sorozatban leltem meg.

A történet:

Adva van egy kis srác, aki felfedezi, hogy vissza tudja hozni az élőlényeket a halálból. A dolog azonban kap egy csavart az író jóvoltából s egy olyan megkötést élvez ez az adottság, ami rögtön meg is határozza szereplőnk további sorsát. Képességére úgy eszmél rá, hogy kutyusát - golden retriver - elüti egy kamion, ő pedig sírva odamegy majd megérinti a testet. Digby - így hívják a négylábút - felpattan, majd izgatottan fut vissza az út mellé. Később ugyanaznap, édesanyja pitesütés közben szívrohamot kap, távozik az élők sorából. Ned újonnan felfedett tulajdonságát latba veti, hogy anyját visszahozza a másvilágról. Elhatározást tett követi, azonban kisvártatva - egy perc múlva - a szomszéd fickó feldobja a talpát. Ekkor döbben rá hősünk, hogy a szemet szemért, fogat fogért elv mennyire érvényes még manapság is.
Azonban Nednek volt egy barátja/szívszerelme a szomszéd kislány, Charlotte, akinek a papája most holtan fekszik. Egy halál nem elég egy napra, ezért mikor Ned anyukája mikor jó éjt puszit ad csemetéje homlokára ő is örökre lehunyja szemeit. Ezt a leckét Ned örökre megtanulta.
Másnap a temetésen a kisfiú kap egy szájra puszit szíve választottjától, ezzel örökre beírva magát a fiú szívének belső felületére. Útjaik elválnak, a fiút elviszi édesapja a házból, Chuck egyedül marad nénjeivel.

A jelen:

Húsz évvel a fentebb vázolt incidens után, Ned egy jól menő sütizde a Pie Hole tulajdonosa és főcukrásza. Társul egy magándetektívvel, akivel úgy csinálják meg a szerencséjüket, hogy Ned visszarepíti egy percre az életbe a már eltávozottakat, hogy elregéljék nekik, hogy mitől haltak meg, majd bezsebelik a nyomravezetőnek járó jutalmat. Ez nagyon hatékonyan működik egy bizonyos pontig. Ez a határvonal akkor jön el, mikor Ned azzal szembesül, hogy a koporsóban Chuck fekszik s egyből rátör a nosztalgia ördöge. Dilemmáját nem tudja feloldani, enged a csábításnak. Nem küldi vissza a halálba egyetlen szerelmét.



A történetet innentől kezdve nem mondom el, felesleges volna lelövöldözni az összes ülő poént.
A sorozat közepéig meg voltam győződve, hogy a karakterek képtelenek fejlődni, újdonsággal szolgálni, sémájukon átlépni. Azonban a második felében az első évadnak kellemes meglepetés ért. Lassú, ám dicséretesnek és ígéretesnek mondható jellemvonás mélyítésen estek át karaktereink az író grafitjának jóvoltából.

Van valami bősz-romantikus abban, hogy a főszereplő nem tud fizikai kapcsolatba lépni a hősnővel. Többször a lovagregények borostyánnal körülfuttatott várkastélyai jutottak eszembe.
Alapjában véve ez egy zárt világ, egy ékszerdoboz. Nem szűrődik be a világ zaja, néha olyan érzésem volt, mintha egy Tim Burton által rendezett sorozatot néznék némi rózsaszín cukormázzal leöntve. Annyira elvarázsolt, néhol szürreális illetve maga az ötlet - igaz, nála elvontabb cselekménnyel és karakterekkel lehetne találkozni - annyira adja az összehasonlítást, hogy számomra s az egyszerűség számára lehetetlen elkerülni.

Érdekes szóvá tenni még a narrátort, ahogy előadja a történteket. Legtöbbször - mivel mindentudó narrátor - ő az, aki tudósít a szükséges háttér információkról, kezünkbe adja a megoldás süteményét, nekünk pusztán annyi a dolgunk, hogy hátradőljünk majd jóízűen elfogyasszuk. Talán butaság, de az a részletesség - tökéletes kormeghatározás - amit elővezet a néhai Kurt Vonnegutot juttatja eszembe, regényei közül is a Breakfast of Champions-t.

Mindkét alkotótól meríthetett a sorozat írója, de azzal, hogy könnyen fogyaszthatóvá tette - értsd nagyobb hangsúly van az érzelmi oldalon, mint a nyomozáson; suta történetvezetés, következetlen egymásutáni jelenetek - félig sírba tette. Én amondó vagyok, hogy ha nem okvetlenül ezt az oldalát domborítják ki, akkor klasszikussá is érhetett volna.

Summárum

Az első kilenc rész után tetszik a sorozat, a maga bugyutaságaival, romantikájával egyetemben.


Linkház:
Imdb
Wiki magyarul // Wiki angolul
Youtube intro