Arabusul

Ránézésre filológiai hókusz pókusz, valójában nem az, ami az eszemben van. Ha talán egy kivételtől eltekintve jobbról balra olvastam a könyveket, akkor meglepőnek hat számomra, ha egyszer csak azt fedezem fel, hogy a balról jobbra sokkal nagyobb örömöt nyújt, mint az eddigi tapasztalatok.

A múlt tekintetében szem előtt tartom, hogy ne méreggel hagyjam itt ezt az évet. A jövőt pedig figyelemmel és mosollyal szeretném várni.

Néhány mondat péntekről

Elreppent a pénteki koncert. Főattrakció a Sear Bliss volt, idén ünnepelte 20. születésnapját.

Megfejthetetlen volt számunkra, hogy a két előzenekar milyen funkciót volt hivatott betölteni, mert a jelenlévő közönség nem átallotta ignorálni produkcióikat. Borzasztó volt ez a mondat.

 

Egy tekintettalálkozás, semmi több.

Berúgás, sör, egy whisky. Egy kis beszélgetés, bevallom, sok. Képeket pedig majd alkalom adódtával feltöltöm, ha használhatóak.

Egyszer már

előfordult az, hogy túlzottan nagyra nőtt az arcom, minekutána magamba szálltam kicsit és újrakezdtem, de teljesen másként csinálva. Most is ez a teendő. Ez járható út és már ismerős is.

Zuhanj, zuhanj, zuhanj

Elkezdték beszedni a sápot mindazokért, amiket az elmúlt néhány hónapban tettem. Egyértelmű volt, hogy az életem ezen pontján kerül beszedésre az adósság, akár fel is készülhettem volna rá, de mégsem tettem.

Sopánkodás és egyedüllét fűszerezve bizalom- és önbizalomhiánnyal. Mindezek tetejébe jóízűen hazudok magamnak, hogy minden rendben lesz.

A délutáni esszé bemutatásra elmentem, holott tisztában voltam vele, hogy egy kupac hulladék. Aztán szembesültem azzal, hogy igazam van. Majdnem képen röhögtem a tanárt, mert azt mondta, hogy úgy kéne írni, mintha már potenciális publikálni akarnánk. Jólneveltségem és a szomorúságom akadályozott meg abban, hogy elmeséljem neki, hogy huszonöt publikáció után irigylésre méltóan ignorál mindenki minden irányból. Szóval ez nekem aligha jelent motivációt. Sőt, kifejezetten visszataszítónak tetszik mostanában.

Ez nem az én szemeszterem. Ezt megállapíthatom

O, how the mighty has fallen...

Kórlapnézegetés

Amikor a kezelőlapomat nézegetem, az már messze nem jó.

Kíváncsiságból rágugliztam a Beck-tesztre. Az értékelés a lap alján. A kórlapon nálam 22 volt.

Persze, lehet örülni, hogy a múlt, azonban szkeptikus vagyok.

Egy plusz, egy mínusz

Reggel jött egy e-mail, hogy egy szöveg után kapok honoráriumot. Késő délelőtt jött egy e-mail, hogy fasza, hogy küldtem a szöveget, de majd csak januárban hozzák le, ha. Százszorosan, ezerszeresen jobban örültem volna annak, ha januárban fizetnek és decemberben még lehozzák a szöveget.

Csak ne motoszkálna az agyam hátsó részében az az érzés, hogy nem bíznak bennem...

A peremkerület peremkerülete

Akik azt hiszik, hogy nem fáj azok tévednek. Igenis fáj, rosszul esik, hogy nagyon-nagyon kevés embert érdekel, hogy mit csinálok, írok. Most szigorúan az irodalom keretein belül mozgok. Valahol fáraszt az, hogy a peremkerület peremkerülete vagyok. Fáraszt az, hogy I take the path less walked, but nobody takes interest in it.

Vannak kivételek persze, meg fel lehetne hozni azt is, hogy ha az ember ennyire specializálódik, akkor ne sírjon a szája, ha észre sem veszik. Csak néha jól esne, egy egészen kicsikét...

Rövid hátranézés

Még január elsején posztoltam ki egy hosszabb gondolatot Gaimantől, azzal kapcsolatban, hogy miket (?) is szeretnék az új évre. Megállapíthatom lassacskán, hogy ez azért olyan égbekiáltóan nem volt jó év. Sőt!

Egyet azonban mindenképpen el kell, hogy könyveljek, hogy dacára annak, hogy csináltam/próbáltam ki új dolgokat az utánuk uszályként húzódó megbánás, esetenként szégyen hat rám és nem tudom elkerülni, megkerülni.

(rém)Álom I.

Mostanában rosszul alszom, de ezt említettem már, így ma is felriadtam reggel.

Ha jól emlékszem kiraboltak.

Lehet, hogy reggeli készítés előtt kellett volna leülnöm lepötyögni, hogy miként is volt.

Cigányélet

Rühellem ezt a cigányéletet. Amikor nem azzal telik, hogy rohanok egyik helyről a másikra, mert valaki azt mondja ironikus hangsúllyal, hogy "fasza", mikor közlöm, hogy nem vagyok otthon X ideig vagy kérdezi, hogy "de mikor megyek már haza?", akkor az egyetemen bontják a koponyám burkát és tömik, mint egy zsákot.

Néha elgondolkodom, hogy okos ötlet volt-e kirúgni az asztal negyedik lábát...

Viharlámpás

Egy apró viharlámpásba zártam el mindent, ami történt. Őrzöm magamban, amíg elül a vihar. Egyszer elcsendesedik.

Esti pohár bor

Ma este úgy jöttem haza, hogy szükségem van valamire, ami egy kicsit elhúz ettől a fásult lelkiállapotból, amibe belebucskáztam mostanában. Ittam hát egy pohár vörösbort, aztán még egyet. De ennyit és nem többet. Menetelés, semmi más.

Talán az egyetlen örömhír, hogy lassan megáll a szakállamban a fésű, amikor fésülöm. Valamikor ide is el kell jutni.

Örvény autósztráda

Repetition compulsion. Az örvény. Ami újra s újra lejátszódik, kisebb strukturális változásokkal, de ugyanaz marad. Még az érzés utána is ugyanolyan, mint korábban.

Konzekvencia az nem igazán van illetve, hogy egészen pontos legyek még úton. Talán megérkezik, becsönget, hellyel kínálom, leül, kínálom kávéval, elfogadja, szürcsöl egyet a bögréből és rákezd. Annak az eredménye lehet homlokra csapás vagy a lélek kertjének alján lopakodó "ugye-megmondtam".

Akármi is jön, egy évad lezárult, period.

Rezgések a lemezek alól

Feltehetőleg ostobaság, azonban ma délelőtt azt vettem észre magamon, amikor egy csoporttársnőm teljesen véletlenül megérintette a hajamat, hogy hiányzik az érintés.

Fénysebességgel nyilallt lefelé a primordiális mélységekbe ez a felismerés, olyannyira, hogy a 90 perces órát azzal töltöttem el többnyire, hogy ezen gondolkodtam.

Ez szépen szorongás-gubóvá gömbölyödött.

400. poszt

Sok év, mindenféle nyavalygások közepette eljutottam a 400. posztig. Éljen!

We need you to hope again!

Panaszhalma

Gyűlik a szar apró kupacokban az ajtóm elé. Elmaradt kötelességek, kertek alatt osonó elégedetlenkedések, duzzogó és orrot vakaró oktalan percek. Ebéd után dühöngés csak úgy magamnak, miután az ördög szépen elsutyorogta, hogy mi fog hamarosan történni.

So it goes as it did earlier.

S hogy a szar a palacsintában kellőképpen folyós legyen, az álnevemet röpke két nap alatt kétszer rontják el. Egyszer a szerkesztő, másszor pedig egy ismerős, akivel ki tudja hány évet lehúztunk.

Viszont megírom az ezer szót, ha törik, ha szakad.

U jebote

Azért annyira nem, csak kicsit, ha lehet ilyet mondani. 1-2 hónapos szünet szövegek közt. Tavaly óta nagyot ferdült a világ a Tiszatájonline-nal. Meglepődtem. Akkor egyelőre parkolópályára áll a harmadik rész. Talán névnapomra kijöhet. Meglátjuk, mit mondanak rá. Mindenesetre az alatt az idő alatt megírok még egy-két novellát.

Csak győzzem erővel.

"Akármikor :)"

Szinte mint a mesében. Aztán nem, mégsem. Így sem vagyok hangulatilag egy top játékos mostanában s kicsit-kicsit beszélgetéseket játsszatok le a fejemben, amiben az egyik résztvevő mindig én vagyok. Máskor képregénybe csöppenek és puszta ököllel töröm a falat, megreped, de továbbra is áll. Soha sem dől le, akármennyit ütöm, verem.

Az sem segít különösebben, hogy két napig négy fal közt vagyok, sőt az még rosszabbá teszi. Emlékeztet az első szegedi lakásra.

És csak betöröm a falat és betöröm a falat.

Én vagyok az az ember, aki kimegy az erdőbe gondolkodni s tépelődni, majd mikor kiér elkezdi rugdosni a lehullott faleveleket.

Tudás

Tudtam, hogy el fogok jutni ebbe a stádiumba. Amikor a saját értékemen kezdek el gondolkodni illetőleg a következő lépést fontolgatva azon kapom magamat, hogy szépen ásom alá azt, ami úgy Isten igazából nincs is, tehát a pozitív önképemet.

Hiába van minden elméletileg úton, az ebben a pillanatban nem segít. Megnéztem a A Hetedik Pecsétet, ami egyrészről gyávaság részemről, hogy nem a Hit-trilógiát kezdtem el újra, másrészt igencsak árulkodó a hangulatomat illetően.

És nem, semmi sem nyugtat meg.

Valentine

Not a red rose or a satin heart.

I give you an onion.

It is a moon wrapped in brown paper.

It promises light

like the careful undressing of love.

Here.

It will blind you with tears

like a lover.

It will make your reflection

a wobbling photo of grief.

I am trying to be truthful.

Not a cute card or a kissogram.

I give you an onion.

Its fierce kiss will stay on your lips,

possessive and faithful

as we are,

for as long as we are.

Take it.

Its platinum loops shrink to a wedding ring,

if you like.

Lethal.

Its scent will cling to your fingers,

cling to your knife.

Carol Ann Duffy

Távolsági adóvevő tányér

Buta cím, mégis azt hiszem, helyes megállapítást takar. Tegnap ahogy felmentünk Normafára s közben az elmúlt hónapok eseményeit meséltem, az ötlött fel bennem, hogy ez milyen normális. Két ember, akinek tele van a hócipője az életével, fogja magát, elmegy a hegyek közé, fák alá, cserjék mellé, levelek fölé és beszélget.

Hiába adtam elő sokadszorra a nagy monológot, mégis az az érzés keringett bennem, ahogy jöttünk le a 21A-val a hegyről, hogy valamit otthagytam. Fenn maradt a kilátóban vagy lefújta rólam a szél. Vagy egészen egyszerűen szembesültem azzal a valóságnak mégiscsak megfelelő dologgal, hogy másnak is vannak gondjai, esetenként összetettebbek, mint az enyém.

Hol rá figyeltem, ahogy telefonál, hol pedig a felhőket bámultam, ahogy megkarcolja őket egy-egy lombkorona. Mexikóit ettünk, aztán ki-ki a maga útjára.

Hazaérve aztán buggyant bennem az egész dolog és egész este fel-lehordoztam a tekintetemet, hogy megértsem, hogy mit is éltem meg.

Lehet, a kapott üzenet is hozzájárult.

Lehet az, hogy Bíborékkal kell foglalkoznom. Ahogy figyelem a fiú mondatait, előtűnik az aprólékosság, a test szeretete, a robbanó érzelmek, a túlfeszítettség és a mély víz.

Will Shakespeare says

Mostanában nem posztolok Tumblr-re, ezért jön ide mindenféle lom.

No tree, it is said, can grow to heaven unless its roots reach down to hell. /Carl G. Jung/

Really?

Have you ever tried therapy?

Alfonz meg nem jelent CV-je

Az életem olyan, mint egy pikareszk regény. Philadelphia, Szabadka, Budapest, Kishegyes, Újvidék, Szeged vagy Kistelek s esetleg Kuala Lumpur, Petra és Bagdad. Voltam újságíró, bölcsész, jogász.

Szétvert ököl

Nincs mit rajta szégyellni, eszképista vagyok. Egy állandó menekülő, aki vélt és valós dolgok tudatában, máshol aligha létezhetnek, lásd fenn a cím, érzi szükségét annak, hogy eltávozzon mindenkitől. Mert ez eleddig működött. Vagy legalábbis látszólag működött. Vagy működtettem. Vagy akartam működőképesnek látni.

S az a helyzet, hogy a jelenlegi szituáció egy vihar előtti csend. Tudom, érzem. S Lear király, Macbeth és Hamlet együtt szipákolnának a sarokban, ha sikerrel vennék az akadályt, amit előbb-utóbb nekem kell majd vennem. A bűntudat fogja tizennyolc ágú korbácsát és ver. Miért ver? "Pedagógiából ver", hogy egy klasszikust idézzünk.

S mindaz, ami jelenleg kering a fejemben nem más, mint pajzs, mit a valóság ellenében emelek a magasba, közben pedig belülről öklözöm. Nincs esélyem ellene.

Félek a változástól, félek attól, hogy érzéketlenné válok, félek magamtól. Egyrészt, mert többször azon kapom magamat, ha nem figyelek oda, hogy a szemem mintha örömtől csillogna. Másrészt, mert a peremen, ahol jelenleg egyensúlyozom a múlt és a jövő közt nem tudom eldönteni, hogy a valóságot látom-e vagy a magam valóságát. Valóban igaz, amit látok?

Bolondok, érdekes elsőre "boldogak"at ütöttem

A kimondott igazság, ha nem okoz sérelmet, boldoggá tehet, de ezt a képességet az istenek csak a bolondoknak adták. /Erasmus/

FSE & Úzgin Űver

Varázslat, csoda, öt vonal közé csúfolt életerő, jókedv.

Satuban a fejem. Újból előjött az alvási zavar, az elmúlt héttől pedig a rendszeres fejfájás. Gondolkodom, hogyan lehetne ezektől megszabadulni, ötleteim lennének, azonban először néhány célt el kell érnem előtte. Vagy lehetséges, hogy pont fordítva kellene? Először ezt rendbe tenni és aztán koncentrálni a másikra?

Nem tudom.

Hanyag és semmirekellő vagyok, de terveim vannak. Tartani kellene magamat ahhoz, hogy meg is valósítom őket.

Tovább, mindig csak tovább

Ma már nem bírom továbbírni a szöveget, alig jutottam el a második részhez, a szemem úgy döntött, hogy természetes s gyorsan felszívódó nagyítólencsét alkalmaz.

Ezt persze tetőzőm ezzel:

Hiatus

Eltelt egy hónap s most jutott eszembe a gondolat, meglehetősen hosszú idő után, hogy el kéne menni. A Hebridákra vagy Dél-Afrikába. Mindkettőnek megvan a saját baja, de az, nem az enyém.

Most tört rám ismételten a szökésvágy. Még az előző kondenzcsíkjait is vissza-visszaszippantgatom, de  már felötlött bennem, hogy nem lenne ostobaság újakat húzni.

Ahogy jobbra, balra forgatom a fejemet és bámulom az árnyékomat a falon, az jut eszembe, hogy valóban ezt akarom vagy ez mindössze egy moraj lentről, egy olyan, számomra, primordiális érzés, ami bizonyos életszakaszokban újra meg újra felsistereg és fütyülve lövelli ki magát a szabadba? Hogy még mindig nem barátkoztam meg azzal, amit a tükörben látok s még mindig szükségét érzem azon karakterfogyatékosságoknak, mik korábban jellemeztek?

Vagy egészen egyszerűen, esetlen nosztalgiát érzek azok iránt a pillanatok iránt?

Fülön csípem magamat és meg-megrázom, hogy, még nekem is ijesztő,de, vannak távlati terveim.

A szociális háló hatalma

Kezdem megszokni, hogy akármit teszek, csend húzódik utána. Szépen keresztül néznek rajta vagy egészen egyszerűen nem értik vagy nem akarják érteni, a lényeg az, hogy számukra érdektelen információt. Ez fáj. Egy kicsit.

Mintha

Mostanában, kiváltképp, hogy hazajöttem a táborból, az az érzés mászkál bennem, hogy mintha ismételten gyerek lennék. A szombat délutáni Luther nézés, az olvasás félig sötétben azokat a délutánokat juttatta eszembe, amikor Naninál voltam, nyár volt, nem kellett semmit sem csinálnom. Igaz, nem is kért tőlem senki semmi ilyesmit. Ahogy gondolatban végigjárom újra az ebédlőt, a nappalit, belépek a fürdőszobába, majd a picinyke konyhába, rádöbbenek, hogy hiányzik. Aztán kilépek az udvarra, a szomszédos épület ablaka pokróccal van belülről letakarva. Branko lakott ott sokáig. Talán a háború elejéig. Aztán elment. Én egyszer voltam csak benn nála, s valahogy úgy emlékszem, mintha vörös lett volna a levegő, vagy legalábbis a pokrócon szűrt fény vörös lett volna.

Hiányzik ez a megnyugvás.

Ma este történt

Ahogy barangolok különböző irodalmi oldalakon, rájövök, hogy határt nem ismerően kellene szégyellnem magamat, hogy butítom az embereket a hülye irkafirkáimmal, amikor mérföldekkel jobb szövegekkel van tele az internet.

S ez a felismerés rendszeresen meg is öli a már amúgy is halva született motivációmat arra, hogy leüljek, aztán csináljak valamit.

Elmúlt az első MA-s év

Véget ért az 1. MA-s évem. Mondhatnám, hogy grandiózusabb visszatérésre apelláltam, kevesebb esetre, hogy szinte "vért vizelek", jobb érdemjegyekre valamint arra, hogy ha megkapom az elégséges minősítést, akkor is emelt fejjel tudok kimenni a szobából, ahová előzőleg vizsgázás ürügyén mentem. Ez utóbbi azonban nem mindig teljesült. Emiatt néhányszor szépen elkenődtem. Most mégis vége van, 3-ból 2-t abszolváltam, a Nyelvtörténetet átviszem az őszi félévbe, megírom, aztán le is tettem a nyelvészet problémáját remélhetőleg hosszú időre.
Kezdődik a nyár, munkát kell keresnem illetve találnom.

Végét járom

Nagyon érzem, hogy I'm at the end of my rope. Reggel eltörtem a kávégép kiöntőjét s dacosan gyülemlik bennem a szürke komorság. Rosszul esett tegnap a feddés, dacára annak, hogy megérdemeltem. Jobb lenne hallgatni, kizárólag hallgatni, hogy mit mond a másik, nem felelni.

Ami elmaradt

Várható még három egyes érdemjegy. Ha nem négy. Tanulópénzként talán saját magamat kellene megjelölnöm s elgondolkodni azon, hogy mekkora hübrisz volt az, hogy elhittem, hogy meg tudom itt állni a helyemet. Illetve az is hübrisz volt a részemről, hogy tudok így élni. Nem, nem tudok.

Minden egész eltörött.

Rontják és bontják

Örülnöm kellene a héten történtek miatt. Illetve csak egy részének, de most valahogy mégis olyan kesernyés a szám széle. Bujkál, ólálkodik valami bennem, ami miatt nem tudok annyira elragadtatott lenni. Lehet a találka apámmal, lehet a mai FB komment harsánysága, de valami taszított egyet rajtam, hogy vegyem észre, ismételten bilibe a lóg a kezem. Vagy legalább ilyen érzésem van.

Elhatároztam, hogy elkötelezem magam az egyik írószervezet mellett, azonban valahogy már az sem tűnik annyira egy kiugróan jó és támogatandó ötletnek.

Vélt probléma lelencháza, ez vagyok én.

Pénz

Régen kaptam honort. Úgy értem valójában. Mert előzőleg volt egy, ami elkeveredett a szerbiai banki átutalások miazmájában, így nem kaptam kézhez. Most Magyarországon kaphattam némi pénzt a munkámért. Jó lenne, azért, ha valamivel gazdagabb lenne a kultúra, hogy röpke egy évet keljen várni a munka gyümölcsére. Ha másmilyen gyümölcse nem is, de legalább ez meglegyen.

Pont

Biztosan voltak vizsgaidőszakaim, amikor eljutottam erre a pontra, ahol jelenleg vagyok, mégis úgy érzem, hogy mostanában a kelleténél többször jut eszembe, hogy azt mondom, hogy elég, köszönöm, mostantól ne számítsatok rám, nem jövök vissza stb. az egyetemből/egyetemen/egyetemre.

Egyszerűségében az látom, hogy gürcölök, görcsölök, öröm aligha származik belőle, ilyenformán haszontalannak is lehet tekinteni.

Nyárra

Azt hiszem, nyárra ismételten törölni fogom a FB accountomat.

Szeged

Ha meg kellene fogalmaznom, hogy miért hiányzik Szeged, akkor talán a következő beszélgetést mesélném el:

Én: Tanárnő foglalkozik a Vaudeville-lel?

Tanár: i-má-dom. :) 

[...]

Én: lehetséges volna-e majd a jövőben, hogy egy ilyesmiből TDK-zak tanárnőnél?

Tanár: a vaudeville perf. reprezentacioja az irodalomban? 

 [...]

az jó. az ötlet nagyon tetszik. es hat szuksegszeruen akkor ez ilyen multimedialis cucc is, h zene az irodalomban.hihetetlen izgalmas.

[...]

Ez egy csodálatos téma, András, hajrá, tessék rajta kattogni még! :) 

[...]

de jó lesz majd nekünk! kellenek a jó hallgatók. szuper. :) 

[...]

Én: szívesen, én köszönöm a biztatást

Tanár: anytime. OK.

Nos, azóta megfeneklettem, látszólag haladok, gyakorlatban, legalábbis az én elképzelés szerinti gyakorlatban, nem.

Something is entirely wrong for a long-long time.

Címtelen

Nincs megállás. Unalmas, értelmet vesztett mondatok egymás után, alany-állítmány egyeztetés sem megy már. Hogy az elhagyott, rossz helyre tett névelőkről, névmásokról ne is beszéljek. Kihagyásokat, amiket csak az agyam képzel oda, de nincsenek ott. Ezen s más okok miatt fogom minimum egy évre abbahagyni az írást.

Talán

egyszer a kíváncsi látogató hagyhatna egy kommentet. Legalább annyit, hogy besavanyodott szarházi vagyok és nem érdemlem meg, hogy éljek.

Köszönöm!

Néhány mondat jelenlegi egyetememről

Kiírhatnám már a címben, hogy ELTE, de nem akartam, a google úgyis idetalál. Sokan kérdezik, volt tanárok, volt csoporttársak, hogy milyen, hogy érzem magamat stb.

Többségüknek úgysem fogom soha megmondani, amit most le fogok róni, viszont megtalálható lesz, nem mintha bárki is keresné majd, ha meg igen, akkor csak tessék.

Az első talán, amit észrevétlenül, de megtanultam, hogy milyen mélységesen tájékozatlan vagyok. Mennyire eltörpül a tudásom azok mellett, akik engem tanítanak. Ez a második félévre tudatosodott bennem. Mondjuk olyan nevek mellett, mint Nádasdy Ádám vagy Schein Gábor, az ember óhatatlanul is csökkent értelműként tekint magára. Ergo egy alázat fejlődött ki bennem, valamint az fészkelte be magát a fejembe, hogy ezt a tátongó tudásbeli szakadékot nem tudom áthidalni, bármennyire is megfeszülök.

A másik a szerénység, amit ragozhatunk, hogy mennyire, de, ami rám is fért. Irtózatosan nagy pofám volt Szegeden s ez bizonyos, retrospektív módon, tunya magabiztosságot kölcsönzött nekem. Így második félév vége felé szem előtt tartom, hogy fogjam be a pofámat, ne szóljak bele, mert úgysem tudom a választ, találgatni, ahogy Nádasdy mondaná, MA-n már nem illik. Így megy ez.

Ennek okán fejlett szégyenérzet generálódott bennem, amit tetéz az, hogy minden tennivalóm határidejét csúsztatom, céltalannak tetszik az egész, mint valami részeg ténfergő a sétálóutcán. Voltak örömök, amiket kamatostul leböjtöltem s még le fogom böjtölni.

Hülye dolog

Olyan dolog miatt harcolni, amiben nem hiszel. Én például nem hiszek magamban s abban, amit tudok. Mert szent meggyőződésem, hogy nem a tudásom miatt kerültem az ELTE-re, hanem mert egészen egyszerűen s prózaian, szerencsém volt.

Erről ennyit s nem többet.

Később

S talán valahol lehangoló, de már nem is akarok rájönni, visszakerülni a "helyes útra", hanem egyszerűen csak be akarom fejezni az egészet, habár én nem tartom annak, felteszem az egyetlen értelmes s valamirevaló elhatározásom jó ideje.

Nem hiszem, hogy új információt osztok

meg, amikor azt mondom, hogy nekem alapvetően nincs bajom a világgal, de még a világnak sincs baja velem, sokkalta égetőbb illetve rosszabb a helyzet, mégpedig abban a tekintetben, hogy nem szeretem magam. Ebben az esetben nem arról van szó, hogy nincs bennem egocentrizmus, van, azonban meglátásom szerint hiányzik belőlem az egészséges önszeretet.

Idegenkedem magamtól, látom, ahogy rossz lóra teszek és az eddig valós (?) reményekkel kecsegtető lehetőségek szépen kámforrá válnak, eltűnnek, mintha nem is lettek volna.

Apropó, üdv az új követőnek. Szerintem két éve nem követett be senki.

Ismerős érzések

Összességében nem meglepő, hogy ismételten dübörgök lefelé a lejtőn. Fenn-lenn. Azonban nem kifejezetten érzem azt, hogy a csúszást ilyen meredeken érdemlem. Habár úgy tűnik, hogy erről más vélekedések vannak.

Közeleg a depresszió.

S ahogy el fogom hagyni az egyik mankómat, úgy fogok sokkalta nagyobbat zakózni. Összetöröm magamat.

Gépként működöm. Illetve minden automatizálódott, tehát ami eddig jelentett valamit az devalválódott. S ez nagyon rossz. Érzem, ahogy errodálódok.

Később

Az zavar, hogy érzem magamban meggyökeresedve, -csontosodva azt az önutálatot, amit azt hittem, hogy már elhagytam, de tévedtem, ugyanúgy megmaradt, csak hánytam rá egy kis földet, hogy ne látszódjon, ne lehessen észrevenni. Mert minek tudnám még nevezni azt, ha hogyha az életemet egy színházi darabnak nézzük s én, az állítólagos főszereplő, még csak fel sem akarok menni a színpadra, valamint hallani sem akarok róla, hogy nekem ez kötelességem (?!) lenne?!

Csend=probléma

Ha csend van, azután mindig jön a probléma, ez jószerével aranyszabály. Nincs olyan morzsája az életnek, ahol ez a keserű igazság ne érne el hozzám.

Az elmúlt egy hetet tekintve, elérkezett az ideje, hogy feladjam. Értelmetlen folytatnom. Egy helyben toporogni nem látom értelmét. Az meg, hogy valahol megjelenik, de semmi pénz nem jár érte, értelmetlen. Don Quijote-i harc az egész azért, hogy valaki észrevegye.

Gyakorlatilag azt is feleslegesnek érzem, hogy leadjam az Ad Astrának az eddig elkészült szöveget. Tegnap elolvastam, értelmetlen. Szürke, unalmas, nem szórakoztató. Befejezem, amit be akarok fejezni, az kb. 2 szöveg és annyi. Nem erőlködöm. Nem kell nekem írni. Persze, ironikus, hogy ezt is írom.

Majd kitalálok valamit.

Egy dolog azonban fontosnak tartok hangsúlyozni. Nem ez a visszadobás miatt döntöttem így. Egyszerűen elegem van abból, hogy ez semmi más, mint egyik időpontról a másikra teljesíteni. Hosszú ideje céltalannak érzem az egész vesződést.

Ritkán érzek ennél zsibbasztóbbat. Dombost is kihagyom. Nem akarok odamenni.

Az elmúlt egy hónap

Egy árva szót sem írtam ide. Néha úgy éreztem, hogy kellett volna, csak aztán rájöttem, hogy ha fizikailag nem is vagyok fáradt, szellemileg borzasztóan le vagyok merülve. Január végén volt a HUSSE konferencia, az jól sült el, mindenki dicsért, hogy milyen ügyesek vagyunk. Volt tanáraim hüledeztek, hogy mit keresek én az ELTE-n. Sokat beszélgettem velük, jól esett a bátorítás.

Aztán február közepétől elindultak a szürke hétköznapok. Papírforma szerint dolgoznék, de nem dolgozom, mert nincs vendég a hostelben. Nem tudnám eldönteni, hogy melyik a jobb. Az azonban biztos, hogy jól jönne az a pénz. Mindegy, ennyire azért nem kéne tényleg anyagiasnak lennem.

Voltam Pozsonyban a Híd Kör színeiben. Hétvégén pedig otthon voltam, szintén Hidazni.

Igazából a kilátástalanság az, ami megesz apránként vagy az, hogy valami beindult s nekem mennem kell vele.

Miután kitomboltam magam

Rájöttem, hogy szükségem van erre a felületre, ahol lehet ordibálni. Más a pusztába megy ki, ha azt nézzük végülis ez is az, hisz alant ott van, hogy "Pusztába kiáltotta:".

Anya azt mondta, hogy annyi tervem volt, aztán most szépen leeresztettem vagy tudomisén. Mindenesetre ez nem jó így. Azon gondolkodtam, hogy nem csak kéziratot kellene adnom az Ad Astra-nak, hanem jelentkeznem is kellene oda gyakornoknak, hát ha. Ha nagyon sarkítani akarnék, akkor azt mondanám, hogy rám írták ki a pályázatot. Az egyetlen bibi, hogy nem túl jó a helyesírásom.

A vizsgák tekintetében pedig nem érzek semmit most már. Nem mondom, hogy mindent megtettem annak érdekében, hogy hú-de-jól sikerüljenek. Kb. ott vagyok, mint 2007/2008 első félévében. Ami zavar, hogy itt is kb. ugyanaz megy annak a tekintetében, hogy aki pofázik, arról egyből elhiszik, hogy intelligens. Pedig mekkora hiba!

A tegnapi bejegyzéshez

még annyit tennék hozzá, ami lényegében kimaradt az egészből, hogy miért nem merem újra elkezdeni az egész erőlködést. Lévén az első - talán a legkisebb? - pofontól így padlót fogtam, akkor mi jön még ezután.

Persze, jöhet az a süketelés, hogy csak nagyon magasról lehet nagyot esni. Ha-ha. Inkább kihagynám a mászást, köszönöm szépen.

Azon gondolkodom,

hogy miért vagyok én olyan, amilyen? Miért dolgozok félgőzzel, miért csinálok mindent tessék-lássék módon, miért nem csinálok semmit és miért rettegek attól, hogy isméltelten pofára esek s a márványt szántom meg vele?

A válasz némi tépelődés után, aránylag egyszerű, már-már triviális. Mert három évvel ezelőtt mindent feltettem egy lapra és elbuktam. Ha csak ez az ige történt volna meg - vigyázat, képzavar! -, akkor még csak-csak talpra állok. Nem, ezzel együtt járt az is, hogy minden, amit előzőleg állítottak rólam szertefoszlott, köddé vált, megszűnt létezni, valótlansággá korcsosult. Nem "feleltem meg az elvárásoknak", hogy úgy mondjam. S itt elsősorban a saját szememről van szó. Habár mindenképpen és az agyam szerint szükségszerűen kiterjesztettem ezt másokra is, anélkül, hogy megkérdeztem volna véleményüket. Tipródhatok azon, hogy vajon mennyire volt ez előre eltervezett vagy mennyire játszott ebbe bele a saját - öntudatlan - akaratom, a végeredmény az lesz, ami bekövetkezett.

Nézzük, hogy mit is rántott magával:

- bármilyen jellegű talán (?) pozitív gondolatot magamról

- teljes fásultság, kétségbeesés, útkeresés

- egy kapcsolat vége

- későbbiekben emberek utálata, majd szépen a feledékenység összeszorjtó homálya

Mindezek együtt hatása kulminálódott 2011 kora nyarán, amikor néhány látogatásomat leszámítva egy életvezetőnél, újabb bukást könyvelhettem el, mikor teljességgel megkérdőjeleződött a jövőm kérdése. S mint jó beszari lévén, újfenn nyakamba vettem az iskolapadot, hogy hátha mégis minden jobb lesz. Természetesen nem lett az, hisz októberben ismételten meglátogattam a pszichológust, most már azzal a határozott céllal, hogy küldjön el pszichiáterhez és adjanak nekem gyógyszert.  Nem is kellett sok az egészhez, átballagtam, kitöltöttem a teszteket, majd megállapították, hogy nem kicsit vagy enyhén vagyok depressziós, hanem nagy kanállal merítettem a melankóliából, és első füttyre felírtak nekem 6 hónapnyi antidepresszánst.

Azt már nem is merem taglalni, hogy miféle kimenetele lett volna annak, ha egy évvel ezelőtt nem kapom meg végre a diplomámat. Kötél, feltételezhetően. S meg kell állapítanunk, hogy mindannyian jobban jártunk volna. Ahelyett, hogy itt töröm az utat.

Akármennyire is próbálnátok meggyőzni az ellenkezőjéről, tudom, érzem, hogy nem szeretem magamat, sőt, kifejezetten utálom, gyűlölöm minden megnyilvánulásomat.

Ez azonban mostanában a legelemibb tevékenységben is akadályoz. Azonban, egyhamar, nem fogom magamat se megszeretni, de még elfogadni sem, tekintve, hogy egyszer elbíztam magamat s kegyetlenül - legalábbis most úgy tűnik - megfizettem a tanulópénzt. Százszor jobban örültem volna, ha évente egy vagy két pofont kever le nekem az élet, mint azt, hogy akkorát lebaszott, hogy három évvel később sem tudok felkelni a padlóról. Igaz, valahol nem is akarok. Várom, hogy rúgjon, üssön, hogy köpködhessem a fogaimat mindenfelé s höröghessem: "Ugye hogy igazam volt, te tetű!"

Ennyit mára s úgy hiszem, ismételten új, klóros gázt lehelek ebbe a parázna kriptába, ahogy egyszer neveztem.

Egy éve már,

hogy kézbe vehettem a diplomámat. Nem volt akkor sem, most sem, valami szívderítő érzés.

Kettő érzés

viaskodik bennem. Az egyik, hogy már megint eltoltam valamit, minek vagyok én egyetemen, miért nem takarodtam el innen a fenébe, amikor volt rá lehetőségem. Illetve, hogy miért megint mások elképzeléseit szolgálom ki s miért nem a sajátomat?! Mikor jön az enyém? Lesz egyáltalán pillanat, amikor az enyémnek fogok helyet adni s nem másénak?

A másik pedig, hogy új hely, új élet helyzet, bele kell rázódni. Semmi sem megy zökkenőmentesen.

Tanácstalan vagyok.

Új évre kívánom