Grand récit

The rest is silence.

Mész és festék a körmöm alatt

Az elmúlt majd' két hétben a hangulatom a hokedlin ücsörgött s azon törte magát, hogy akár csak egy arasznyit is felemelje az alfelét erről az alacsony ülőalkalmatosságról.

A testem lassú léptekben, de kezd felzárkózni, ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy az agyam kimenőt ad a kérdéseknek. Legalább úgy tűnik, hogy átmeneti sikerrel vészelem át a késztetéseimet, hogy írjak.

Kedden mit láthatott, halvány fogalmam sincs. Látszódhatott rajtam az eltelt egy hónap, feltételezem.

Arra a megállapításra jutottam újfenn, hogy akadnak dolgok, amik csak más jelenlétében oldódnak fel igazán. A héten is bámultam, hogy mi történt, de sokat nem tudtam vele kezdeni.

Talán nem kellene zavartatnom magam amiatt, hogy jön-e ide vagy sem. Nem fog.

Tegnap nagyon hiányoztál.

The age of tranquillizers

Újabban megint nem tudok végigaludni egy éjszakát. Visszafogytam 66 kilóra. Ami valahol mókás, csak 19 évesen voltam utoljára annyi, azóta pedig eltelt 6 év. S a konklúzió az, hogy nem, nem mókás.

Hiába eszem, nem esik jól, eszem, mert különben összecsuklanék, mint egy bábu. Erőt körülbelül annyit merít belőle a szervezetem, ami a mindennapi vegetáláshoz kell, tehát plussz erőt nem ad. Most az ebédnél megszállt az a gondolat, hogy rosszul vagyok az evéstől, nem akarom folytatni, mert csak rosszabb lesz.

Az egész testem feszes volt már, mint húr, ha pattan, s elborzadva figyelem, ahogy az egész leépül, mert pillanatok alapján működik, nem hosszú távon. Nem érdekli, hogy nekem erre még szükségem lehet, nem bosszantja az, hogy tíz nap múlva nekem bizonyítanom kell. Nem, nem.

Ő azt érzi és látja, hogy az egész idegpályarendszerem egy merő csőd. S hiába nyugtató tea ide vagy oda, a kezem meg-megremeg, a gyomrom összefonnyad. Ilyenkor már csak a fohászra futja.