Tovább, mindig csak tovább

Ma már nem bírom továbbírni a szöveget, alig jutottam el a második részhez, a szemem úgy döntött, hogy természetes s gyorsan felszívódó nagyítólencsét alkalmaz.

Ezt persze tetőzőm ezzel:

Hiatus

Eltelt egy hónap s most jutott eszembe a gondolat, meglehetősen hosszú idő után, hogy el kéne menni. A Hebridákra vagy Dél-Afrikába. Mindkettőnek megvan a saját baja, de az, nem az enyém.

Most tört rám ismételten a szökésvágy. Még az előző kondenzcsíkjait is vissza-visszaszippantgatom, de  már felötlött bennem, hogy nem lenne ostobaság újakat húzni.

Ahogy jobbra, balra forgatom a fejemet és bámulom az árnyékomat a falon, az jut eszembe, hogy valóban ezt akarom vagy ez mindössze egy moraj lentről, egy olyan, számomra, primordiális érzés, ami bizonyos életszakaszokban újra meg újra felsistereg és fütyülve lövelli ki magát a szabadba? Hogy még mindig nem barátkoztam meg azzal, amit a tükörben látok s még mindig szükségét érzem azon karakterfogyatékosságoknak, mik korábban jellemeztek?

Vagy egészen egyszerűen, esetlen nosztalgiát érzek azok iránt a pillanatok iránt?

Fülön csípem magamat és meg-megrázom, hogy, még nekem is ijesztő,de, vannak távlati terveim.