In Treatment

Gabriel Byrne plays the leading role of a new American drama series of HBO an adaptation or rather a remake of an Israeli series BeTipul. His acting makes the character of Dr. Paul Weston authentic. The series is about a psychologist who is counselling with completely different individuals throughout a week. He sees four patients, on Friday he has to undergo the same treatment he usually gives others at the end of the first week.

The Body Farm

Yesterday a new BBC crime drama series kicked off. I was startled first noticing that the whole series will be about body farms. After coming around the idea, I was curious which perspective would the makers choose. Obviously, they may have chosen another, a more fascinating point of view to present the notion of body farms, but they have focused rather on the investigation part of the story.

Dirk Gently

BBC Four has decided to adapt Douglas Adams' Dirk Gently's Holistic Detective Agency. However, as I looked for some comparative opinions about the the book and series, I concluded they had nothing in common. I did not read the previously mentioned novel, but I did read The Salmon of Doubt and I have to admit that I did not have any kind of expectation toward these series. Except I know Douglas Adams, thus I prepared for something funny.

Sherlock Holmes

Nem volt meglepő húzás a BBC1-től, hogy július végétől műsorára tűzte a Sherlock Holmes sorozatot. A XXI. századi London milliője idézi meg a néző számára a Conan Doyle-i atmoszférát, megbolondítva természetesen azzal a technikai háttérrel, ami nem állt rendelkezésére se az írónak, se karakterének a XIX. század végén.

A detektívet az Atonement liliomtiprója, Benedict Cumberbatch játssza, míg Doktor Watsont Martin Freeman alakítja, aki olyan filmekben válhatott emlékezetessé, mint a Shaun of Dead, Nightwatching vagy éppen a Galaktikus útikalauz stopposoknak.
Három rész gurult ki eddig a futószalagról, egyenként kilencven percesek, ami kicsit meglepő, hogy ilyen hosszúra írták.

Sherlock és Watson viszonya az összeköltözéssel kezdődik, majd a nyomozó - aki ezúttal "detektív tanácsadó" - lenyűgözi az orvost éleslátásával. Apróbb súrlódások már az elején akadnak köztük, ez azonban betudható Sherlock antiszociális és antipatikus karakterének.
Egy ízig-vérig angol férfit ismerhetünk meg, akit az alkotók felruháztak több olyan tulajdonsággal, mely kiemeli őt az emberek forgatagából. Nem feltétlenül a logikájára gondolok, sokkal inkább arra, hogy unalmában a falat lövöldözi, ezért egyfelől - meglátásom szerint - örökölte a Guy Ritchie által megteremtett alak különcségét.

Korunknak megfelelően a főszereplő nem pipázik, ezt a jellegzetes szokását nem vették el tőle, hanem nikotin tapaszokat tapaszt magára, egyszerre kettőt, hármat, mintegy ellensúlyozva a fapipa hiányát. A nagyító megmaradt, mint kellék, csak sokkal kézreállóbb lett. A hegedű is a helyén maradt.
Watson személye számomra egyszerűbb volt, mint a Jude Law által megszemélyesített doktor. Afganisztáni veterán, akit egy pszichológusnő kezel poszt-traumatikus tünetekkel, ennek tetejébe még biceg is az első részben, amitől aztán az adrenalin megszabadítja. A pszichológus javasolja neki, hogy írjon blogot, ami itt olvasható.
A harmadik részben fény derül arra is, hogy Sherlock is gyakran postolgat az internetre, ami szintén elérhető a közönség számára.

Ezt még érdemes megemlítenem. Nem biztos, hogy újdonság néhányunknak, de itt előkerül Sherlock szexuális vonzódása. Többen a szereplők közül furcsálkodva értesülnek róla, hogy Watsonnal költözött össze. Az ügy akkor veszi fel teljes alakját, amikor az orvos faggatja lakótársát, hogy ezt nem érti miért költözne össze két, felnőtt férfi?! A későbbiekben többször is azzal gyanúsítják meg Holmes-ot, hogy Watson a párja. (Irodalomkritikában felbukkant már ez az elmélet illetve néhány filmadaptáció is született ebből.)

Akit érdekel, hogyan festhet a bűnügyek legjobb felgöngyölítője a XXI. században, valamint szereti a zengő diftongusokat, rajong a krimiért és a néhanapján becsempészett angol humorért, annak még nem késő bekapcsolódni.

@ Tecső

Pushing Daisies 2. évad - Halottnak a csók

Egyszer már górcső alá vettem ezt a sorozatot, itt lehet elolvasni az első benyomásaimat.

Annyit ezúttal nem szándékozom írni, mint ott, inkább csak a lényegre szorítkoznék. A Halottnak a csók beleesett a forgatókönyvírók sztrájkjának periódusába, ennek rendje és módja szerint a második kör már eléggé heterogén lett, ami a színvonalat illeti.

Az első lényeges változás, hogy hőseink kimozdulnak az Emerson Cod-Halottasház-Pie Hole szentháromságból és világot látnak. Kezdetnek említhetnők Olive kolostorba vonulását /Nunnery angolul, so say hello to Mr. Shakespeare/. Anélkül, hogy spoilerezést követnék el, előadom, hogy szőke szereplőnk két titokkal vonul a magas hegyek közé. Továbbá érdekes az, hogy ez a nyelvi kettősség is megjelenik, ha éppenséggel nagyon vaskalaposan nézzük a történetet.

Nem tudom felidézni, hogy szerepeltek-e az első évadban népmeséből átemelt elemek, azonban itt felbukkannak. Undorítóak a halálnemek. Morbid ellentétet képeznek a sorozat atmoszférájával. Akad egy visszatérő karakter is, ami szintén üde meglepetés volt.


Summa summárum

Még mindig úgy hiszem, hogy egy felettébb szórakoztató sorozat a Pushing Daisies, dacára annak, hogy a befejező tizenharmadik epizód után, az emberben temérdek kérdőjel marad.

Pushing Daisies 1. évad - Halottnak a csók

Új címkét szeretnék kezdeni, hogy egy kissé érdekesebbé varázsoljam ezt a parázna kriptát. A filmek mellett elkezdem a sorozatokról való épületes elemzéseimmel bombázni a kíváncsi olvasót.
Először sokat törtem rajta magam, hogy melyik kortárs sorozatot tegyem ki az elemzés gyötrelmeinek végül első szárnypróbálgatásomhoz a kellő légáramlatot a Pushing Daisies nevű amerikai sorozatban leltem meg.

A történet:

Adva van egy kis srác, aki felfedezi, hogy vissza tudja hozni az élőlényeket a halálból. A dolog azonban kap egy csavart az író jóvoltából s egy olyan megkötést élvez ez az adottság, ami rögtön meg is határozza szereplőnk további sorsát. Képességére úgy eszmél rá, hogy kutyusát - golden retriver - elüti egy kamion, ő pedig sírva odamegy majd megérinti a testet. Digby - így hívják a négylábút - felpattan, majd izgatottan fut vissza az út mellé. Később ugyanaznap, édesanyja pitesütés közben szívrohamot kap, távozik az élők sorából. Ned újonnan felfedett tulajdonságát latba veti, hogy anyját visszahozza a másvilágról. Elhatározást tett követi, azonban kisvártatva - egy perc múlva - a szomszéd fickó feldobja a talpát. Ekkor döbben rá hősünk, hogy a szemet szemért, fogat fogért elv mennyire érvényes még manapság is.
Azonban Nednek volt egy barátja/szívszerelme a szomszéd kislány, Charlotte, akinek a papája most holtan fekszik. Egy halál nem elég egy napra, ezért mikor Ned anyukája mikor jó éjt puszit ad csemetéje homlokára ő is örökre lehunyja szemeit. Ezt a leckét Ned örökre megtanulta.
Másnap a temetésen a kisfiú kap egy szájra puszit szíve választottjától, ezzel örökre beírva magát a fiú szívének belső felületére. Útjaik elválnak, a fiút elviszi édesapja a házból, Chuck egyedül marad nénjeivel.

A jelen:

Húsz évvel a fentebb vázolt incidens után, Ned egy jól menő sütizde a Pie Hole tulajdonosa és főcukrásza. Társul egy magándetektívvel, akivel úgy csinálják meg a szerencséjüket, hogy Ned visszarepíti egy percre az életbe a már eltávozottakat, hogy elregéljék nekik, hogy mitől haltak meg, majd bezsebelik a nyomravezetőnek járó jutalmat. Ez nagyon hatékonyan működik egy bizonyos pontig. Ez a határvonal akkor jön el, mikor Ned azzal szembesül, hogy a koporsóban Chuck fekszik s egyből rátör a nosztalgia ördöge. Dilemmáját nem tudja feloldani, enged a csábításnak. Nem küldi vissza a halálba egyetlen szerelmét.



A történetet innentől kezdve nem mondom el, felesleges volna lelövöldözni az összes ülő poént.
A sorozat közepéig meg voltam győződve, hogy a karakterek képtelenek fejlődni, újdonsággal szolgálni, sémájukon átlépni. Azonban a második felében az első évadnak kellemes meglepetés ért. Lassú, ám dicséretesnek és ígéretesnek mondható jellemvonás mélyítésen estek át karaktereink az író grafitjának jóvoltából.

Van valami bősz-romantikus abban, hogy a főszereplő nem tud fizikai kapcsolatba lépni a hősnővel. Többször a lovagregények borostyánnal körülfuttatott várkastélyai jutottak eszembe.
Alapjában véve ez egy zárt világ, egy ékszerdoboz. Nem szűrődik be a világ zaja, néha olyan érzésem volt, mintha egy Tim Burton által rendezett sorozatot néznék némi rózsaszín cukormázzal leöntve. Annyira elvarázsolt, néhol szürreális illetve maga az ötlet - igaz, nála elvontabb cselekménnyel és karakterekkel lehetne találkozni - annyira adja az összehasonlítást, hogy számomra s az egyszerűség számára lehetetlen elkerülni.

Érdekes szóvá tenni még a narrátort, ahogy előadja a történteket. Legtöbbször - mivel mindentudó narrátor - ő az, aki tudósít a szükséges háttér információkról, kezünkbe adja a megoldás süteményét, nekünk pusztán annyi a dolgunk, hogy hátradőljünk majd jóízűen elfogyasszuk. Talán butaság, de az a részletesség - tökéletes kormeghatározás - amit elővezet a néhai Kurt Vonnegutot juttatja eszembe, regényei közül is a Breakfast of Champions-t.

Mindkét alkotótól meríthetett a sorozat írója, de azzal, hogy könnyen fogyaszthatóvá tette - értsd nagyobb hangsúly van az érzelmi oldalon, mint a nyomozáson; suta történetvezetés, következetlen egymásutáni jelenetek - félig sírba tette. Én amondó vagyok, hogy ha nem okvetlenül ezt az oldalát domborítják ki, akkor klasszikussá is érhetett volna.

Summárum

Az első kilenc rész után tetszik a sorozat, a maga bugyutaságaival, romantikájával egyetemben.


Linkház:
Imdb
Wiki magyarul // Wiki angolul
Youtube intro