2014. október 30., csütörtök

Hazaküldtem, otthon sírt egy kicsit, majd egy kiemelkedő

szakdolgozatot adott be, számolt be a konzulensem. Késztetést éreztem, hogy azt feleljem, hogy az én pofámon már megszilárdult a bőrt s nem sírok ilyenek miatt, mindenesetre mélységesen elszomorít. Jobbára a saját gyengeségeim. Hogy ez a tizenegy oldal előttem szép zöld s duzzadozik a hibáktól.

Nem merek semmit sem mondani, mert tudom, hülye vagyok. Kedves tőle, hogy arról beszél, hogy ha majd én is szerkeszteni fogok, akkor. Érzésem szerint az nem lenne senkinek sem gyümölcsöző.

Még mindig nem dolgoztam fel ezt a tizenharmadikai "fellépést" sem. Sőt, hogy a helyzet a tetőfokára hágjon, észrevettem, hogy általam könyv írója is jön az eseményre.

Meh.

2014. október 14., kedd

Surrender

Feladtam. Kár lenne kapálózni. Jobb is nem beszélni róla. Semmiről nem szabad beszélni. Semmiről.

2014. október 13., hétfő

A veszteség szele

Hiába van még egy hónap a leadásig, már most érzem, hogy nem fog sikerülni. Függetlenül attól, hogy ki mit mond, hiszen körülbelül a fejemben szóló vészharangokat hallom csak.
Egyetlen görcs vagyok, amit nem lehet kioldani.
Gyűlölöm magamat emiatt, hogy nem tudom csak úgy lazán venni az akadályokat, folyamatosan megbukom magam s mindenki előtt, akik aztán sajnálkozva csóválják a fejüket majd azt mondják, nem baj, legközelebb megpróbálod. Hamarosan 10 éve lesz, hogy elkezdtem az egyetemet és még mindig képtelen vagyok befejezni, ami szimplán és egyszerűen kétségbeejtő.
Nem érdekel, hogy ki és hogyan nem fejezte be, mennyit küzdött, azonban én még sehol sem tartok s ha befejezem is, se leszek büszke rá, hiszen semmiféle tekintetben nem lehetek az. Egyetlen dolgot szeretnék, hogy normálisan menjen az életem, elegem van abból, hogy folyamatosan vargabetűket kell csinálnom, mindenből több időre van szükségem, mint másnak.
Más akarok lenni, aki átlagos, szürke, akinek nincsenek felesleges futások az életében, akinek egyenes a pályája A-tól Z-ig.
Ennyit szeretnék. És nem többet.

2014. október 2., csütörtök

Az öngyűlöletről

Nem szabad irodalomban sürgő-forgó ismerőseim hallgatom, amikor beszélgetnek, mert rájövök, hogy mekkora, de mekkora senki vagyok, hogy mennyire, de mennyire nem érek fel hozzájuk és mennyire, de mennyire felesleges minden küzdelmem, hogy kísérletet tegyek arra, hogy hátha mégis. S mint ilyen, beindul reflexből az öngyűlölet.
Szeretnék most egy teljes héten át éhezni, nem enni semmit, holnap el is kezdem, mert az ilyen öngyűlölet és önpusztítás kizárólag gyáva embernek juthat eszébe, én pedig gyáva ember vagyok.

2014. január 20., hétfő

Őszből lepárlódott gondolat

Szeptember elején engedtem meg magamnak azt a mondatot, miszerint "helyre áll a rend". Vitatható, hogy akkor megtörtént-e, ami azonban biztos, hogy majdnem öt hónap elteltével kezd úgy is tűnni, hogy ez a mondat belekapaszkodott a valóságba és nem hajlandó elengedni. Érvényesülni akar.

Más.
A szombati Dalriada bulija egészen egyszerűen addig tágította a tűréshatáromat, amíg meg nem állapítottam, hogy utoljára néztem meg őket saját bulin. Jobban jártam volna, ha maradok egy kicsit tovább a Múzeum körút antikváriumainak környékén.

2014. január 4., szombat

Piknik a gödör partján

Nézd, ez a gödör, ez a múlt. Ebből előmászhat mindenféle rémisztő dolog. Megállhatunk mellett enni, de tovább kellene haladnunk és fogunk is.
Kettőnk gödre más, azonban világos, hogy egyikbe se mászna bele újra a tulajdonosa. Tüskék, kavicsok, egy helyen leszakadt partszakasz, kiszáradt vízmosások, összecsomózódott száraz hínártelepek szürkéllenek, türemkednek ki.
Az egykori buja növényzet felett egy lebegő hajtánnyal tudunk közlekedni, le-lemutatva a mélybe, hogy az ott éppen micsoda. Kaydanovskiy sziluettje rávetül a jármű aljára, nem tud áthatolni rajta.
Várnunk kell, míg te is, én is el tudjuk fordítani a tekintetünket gödreinkről.