A Híd-kör

Amióta először publikáltam, azóta tagja vagyok a Híd-körnek. Ha nagyon szigorú akarok lenni, akkor meg sem kérdeztek, hogy szándékomban áll-e belépni. Betettek, én meg csendesen hallgattam.

Habár tulajdonképpen bőven lenne okom emiatt zajongani. Egyrészt amiatt, hogy gyakorlatilag semmi, értsd szó szerint, semmi, közöm nincs az újvidéki magyar tanszékhez. Még csak nem is végeztem magyar szakon. Leszámítva azt a néhány kurzust, amit mégis. De ez legyen az én dolgom. Mindenesetre semmiképpen sem nevezhető olyan tudásnak, amit ott kaptam, amit magyarszakos hallgatók kapnak. Tetejébe az egésznek már messze nem élek Vajdaságban. Itt most el lehet mondani, hogy kár vagy nem. Ez az egész szempontjából részletkérdés.

Ami azonban nem, hogy kezdem elunni a dolgot. Tisztában vagyok azzal, hogy nagyobb az esélyem, így csoportosan kitűnni. Valamint beletettek a június-júliusi dupla számba, ahová csak kezdőket - minden pejoratív felhang nélkül - válogattak be. Azonban egy kellemetlen megérzés számomra az, hogy egyáltalán semmi keresnivalóm sincs a Hídban. Viszont azon is gondolkodom, hogy megunom az egész szélmalom-harcot s szögre akasztom az egész hangszeresdit.

Komolyan ezen jár az agyam. Habár tudom, hogy akkor igen rendesen ki fog siklani az életem. Ugyanakkor messze nem garancia, hogy ha folytatom, akkor nem fog. Egy dolog hétszentség, hogy semmi időm sincs az egészre jelenleg. Hozzátenném, hogy kellemesen megsértődtem két szövegem visszadobásán, semmi intenció nincs bennem, hogy elkezdjek azokkal vacakolni, lévén értelmetlen.

Ha csinálom is tovább, hallgatok most hosszan. Nagyon hosszan. Felejtsenek el! Jobb lesz nekik is, nekem is. Addigra a legtöbbjük irodalmi karriert írhat le, mire én megnyugszom annyira, hogy megint ezzel foglalkozhassak. Másrészt, teljesen felesleges írnom. Nem generál semmit, kalap szar. Pardon, még az sem, mert attól legalább szaros lesz a fej, az irományaimtól még az sem.

Habár biztosan sokat lendítene a dolgon az, ha végre megtalálnám az identitásomat. Mert az, hogy a fentebb felsoroltak közül egyik sem vagyok, az talán-talán világossá vált. 

Ki mint vet

úgy arat. Tartja a közmondás. Ez hatványozottan igaz, ha emberekről van szó. Elérkezettnek láttam az időt, hogy néhány keresetlen szóban megemlékezzem a húgomról.

Előadhatom, hogy ég és föld vagyunk, de az a lehető legkevésbé jellemezne kettőnket. Hiába lépett tinédzserkorba, habitusának fő mozzanatai nem változnak, hacsak nem történik valami radikális, amit erősen kétlek.

Ő az, aki képtelen bármilyen autoritás maga fölé helyezni. Az Atyaistennek is visszaszólna, csakhogy övé legyen az utolsó szó. Ez lehet hallatlanul szórakoztató, mégis ma eltört az Anyjánál valami s nekiment a leányzónak.

Kicsit előreszaladtam, bocsánat. A következőről van elsődlegesen szó: most, hogy középiskolába jár s nem elérhető közelségben van, aminek előidézésében nagyban közrejátszottak szülei, hogy kevesebb gondjuk legyen vele, habár a fedőstory az volt, hogy jobb lehetőségeid vannak odaát, viszont az egész idea visszájára sült el.

Állítása szerint a kollégiumban nem lehet tanulni, mert mindenki hülye vagy debil. Beleértve az igazgatót, felügyelő tanárokat, diáktársakat. Ez egy egyszerű tinédzserkori vagdalkozás, nem is nagyon lenne muszáj túl sok időt pazarolni rá. Azonban. Ha egy olyasvalaki, mint ő, amolyan pszeudo-királykisasszony, bekerül egy ilyen alá -és felérendeltségi viszonyokat felvonultató intézménybe, akkor elszabadul a Pokol. Tekintve, hogy szerintem valójában még szüleit sem ismeri el ún. feljebbvalóinak a botrány, hogy egy ilyen erős szót használjak, borítékolható volt.

Még a másfél hónap hosszú időnek is tűnt. Azonban tény, ami tény, megkapta az első kollégiumi igazgatóiját. A fáma szerint, hangosan hallgatta a zenét. Nem tudom, hogy milyen a szituáció fekvése, azonban meglepne, hogy az előszörre fordult volna vele elő. Elvégre se nem a 19. század elején nem vagyunk, sem pedig nem apácazárdában.

Itthon, ahogy figyeltem, izzott a levegő emiatt. A lány amellett kardoskodik, hogy el akar menni a kollégiumból, nem csak abból, hanem magából, mint intézményrendszerből, szülei nem engedik.

Elcsíptem egy meglehetősen feszült üvöltözést, amiből gyorsan a konyhába menekültem. Miután jól kiüvöltözték magukat, megindult a követség Szegedre.

Egyfelől, nem gondolnám, hogy a víz hibás azért, hogy a kacsa nem tud úszni. Másfelől, az intézmény is gondolhatna arra, hogy elit gimnáziumba járó diákokat nem okvetlenül biztos, hogy üdvös szakmunkásba járó diákokkal egy fedél alatt lakatni, tekintve, hogy előbbieknek feltehetően több az elméleti feladata, míg utóbbiak több gyakorlati tudást kapnak.

Annyiban tudok okoskodó lenni, hogy a szülők hamarabb mérlegelhették volna, hogy előbb-utóbb Frankeinstein szörnye bukkan fel a kezük alól.

Samhain Feszt

Tizenegy napja, hogy volt a fenn említett össznépi folk metál összeborulás. Talán az első az, ami szembetűnt, hogy határozottan kevesen voltak. Négy évvel ezelőtt még a PeCsában kapott volna helyszínt az ilyen nagyságú rendezvény.

Azonban elég a múltból, térjünk a lényegre. Délután három (sic!) volt a kezdési időpontja az első együttesnek. A legelső kettő fellépőt (Ankh, Tales Of Evening) annak rendje s módja szerint le is késtem.

A Club 202-ről annyit érdemes tudni, hogy korábban WigWam névről lett átkeresztelve a jelenlegire. A világítás eleddig is rossz volt az én gyengébb kaliberű gépemnek, így a kezdeti próbálkozás után, hogy fényképezzek, feladtam. Nem érdemes. Elmosódott, rossz beállítású képekkel nagyon nem megyek semmire.

A Niburta dübögött a színpadon. Nem sikerült őket behangolni, a hangzás olyan is lett. Következő csapat pedig Bandiék voltak. Továbbra is tartom azon elképzelésemet, hogy mind ez, mind pedig a januári színpadra állás hakni volt. Ennek tetejébe jöttek különféle morgások, hogy Gubi és Choofie levágatták a hajukat. Erről lehetne egy egész posztot kanyarítani, talán ha lesz időm meg is csinálom, azonban visszakanyarodva elmondhatom, hogy az első sorban pattogva nem volt borzasztó a hangzás. Ezután a Virrasztók lépett fel. A klub hátuljában tökéletesen úgy tetszett, mintha dobozban játszanának. Erőtlen és puffogó hangzást sikerült összeókumlálni.

A magyar muzsikusok közül egyedül a Dalriada maradt főműsoridőre. Így az ír Darkest Era telepedett meg a színpadon. Hogy mennyire gender tudatosak, azt mi sem jellemzi jobban, mint két lány jelenléte a csapatban. Amikor odaléptem a két gitároshoz és szóba elegyedtem velük, nem sokat kerteltem, hogy miért jöttem a bulira. "Miattatok." Mi a jó bennük? Az a tény, hogy szemtelenül fiatalok s iszonyat energikusak; hogy olyan precizitással adják vissza a Primordial hangulatát heavy/doom metálba oltva, hogy leesik a fejem. Nagyon klassz bulit vártam. Annyira meggyőztek, hogy az utolsó forintjaimat összekaparva vettem meg a korongot. Bár a pultos lány megkérdezte, nem akarok-e pólót is, erre csak azt tudtam mondani, hogy nincs rá keret.

Számlista: 

1. An Ancient Fire Burns

2. On the Crest of Doom

3. Heathen Burial

4. To Face the Black Tide

5. Poem to the Gael

6. The Last Caress of Light

7. The Morrigan

Megkaptam amire vágytam, akár haza is oldaloghattam volna. Mégsem tettem. Igaz, nem a stílus iránti elkötelezettségem bírt maradásra, sokkal inkább a társaság. Bele-belenéztem az Arkonába és a Dalriadába. Igaz, utóbbi tízes skálán 4 és 6 között tett le az asztalra. A cseh Silent Stream of Godless Elegy nagyon jó death-doom keveréket játszott egy leheletnyi gothic-kal, amolyan régi Tristania stílusban. Viszont hulla voltam, így irány haza.

Egy kis önsajnálat, hisz az oly' rég' volt már

FÁJ. Nem is, talán inkább irigy vagyok. Hogy velük foglalkoznak, törődnek. Hozzáértők olvassák őket. Az az érzésem, hogy hiába megannyi leadott szöveg, beleölt idő s kreativitás, sohsem fogok odakerülni, ahová ők. Mindig valahogy pereme leszek az egésznek, mert ha meggebedek, akkor sem fogok odatartozni.

Ostobaság volt engedni, hogy bevegyenek. Ez volt az első elhibázott lépés.

[...]

Habár inkább arra lyukadtam most ki, így tépelődve, hogy nem is fájdalom vagy elhibázottság az, ami végigvonul bennem, sokkal inkább az, hogy megveregessék a vállamat, mosolyogjanak rám s azt mondják, hogy "Igen, ez tetszett." vagy "Jó volt olvasni." Az igény, hogy elismerjenek soha el nem múló, apró, szúró fájdalmat okoz.

Biz' Isten az lenne a legjobb, ha lelépnék a Híd Körből.