Van abban valami keserédes, hogy az elmúlt tíz alatt hányszor tettem parkolópályára az életemet. Legelőször 2006 első hat hónapjában töltöttem itthon az időt, akkor többé-kevésbé még érthető okokból, bár az is erősen sántított.
Másodszorra öt évvel később, 2011 első hat hónapjában fogtam betont és tűnődhettem el azon, hogy mi is az, ami nekem a felsőoktatásban nem megy. Miért fut zátonyra az elképzelésem, hogy diplomás ember legyek és, horrible dictu, hasznos legyek az ún. társadalomnak. Ez az érzés aztán szépen kulminálódott az év végén, mindenféle bajjal.
Harmadszorra pedig most, 2015 januárjától élvezhetem a családi négy fal biztonságát. Újfent nem tudtam irányítani a saját életemet, merő érdektelenségből és attól a vágytól fűtve, hogy lehetőleg színpadra se kelljen állnom a saját életem előadásában következett ez.
Természetesen ezekben a hónapokban egy dolgot értem el, mégpedig azt, hogy újra- és újra felül akartam vizsgálni azt, amit teszek, arra a megállapításra jutva, hogy valamit egészen biztosan rosszul csinálok. Ezen másfél év alatt nem dolgoztam, nem tettem semmi tevékenyet, hogy legalább magammal elhitessem, hogy érdemes vagyok az életre, hogy belőlem lesz valaki, nem csak egy kalap szar, copyright anyai nagyapám.
Mindezen latolgatások után persze nem meglepő, hogy céltalannak és eredmény nélkülinek látok minden olyan próbálkozást a részemről, ami ennek megváltoztatására irányul.
Talán annyit értem el, hogy ha ez most nem sikerül, úgy, ahogyan előre elgondoltam, kisütöttem egy B tervet, ami remélhetőleg életbe lép.
