Minél többet szarozok olyasmivel, ami nem érdekel, annál inkább távolodom attól, amit szeretnék csinálni. Közhely.

Uh, faszom, még ahhoz sincs hangulatom, hogy megírjam tisztességesen. :(

Van valami

kacagtató abban, hogy a szüleim mennyire félnek, hogy nem fog sikerülni a nyelvvizsga és akkor továbbra is egy nagy rakás szerencsétlenség maradok, aki voltam.

Most beszéltem telefonon Anyummal, nem bírta ki az este nyolc órát, mert amúgy is minden-fvkcing-nap fel kell hívnia a kicsi fiát, mert..., és közölte, hogy ügyes leszek és nagyon szurkol. Ne izguljak, csak kicsit, mert menni fog.

Nem izgulok, mert tudom, hogy nem fog. :) Közel sem tanultam annyit, amennyit kellett volna, ez mindössze kapálózás, hátha.

Az üresbenállásról

Van abban valami keserédes, hogy az elmúlt tíz alatt hányszor tettem parkolópályára az életemet. Legelőször 2006 első hat hónapjában töltöttem itthon az időt, akkor többé-kevésbé még érthető okokból, bár az is erősen sántított.

Másodszorra öt évvel később, 2011 első hat hónapjában fogtam betont és tűnődhettem el azon, hogy mi is az, ami nekem a felsőoktatásban nem megy. Miért fut zátonyra az elképzelésem, hogy diplomás ember legyek és, horrible dictu, hasznos legyek az ún. társadalomnak. Ez az érzés aztán szépen kulminálódott az év végén, mindenféle bajjal.

Harmadszorra pedig most, 2015 januárjától élvezhetem a családi négy fal biztonságát. Újfent nem tudtam irányítani a saját életemet, merő érdektelenségből és attól a vágytól fűtve, hogy lehetőleg színpadra se kelljen állnom a saját életem előadásában következett ez.

Természetesen ezekben a hónapokban egy dolgot értem el, mégpedig azt, hogy újra- és újra felül akartam vizsgálni azt, amit teszek, arra a megállapításra jutva, hogy valamit egészen biztosan rosszul csinálok. Ezen másfél év alatt nem dolgoztam, nem tettem semmi tevékenyet, hogy legalább magammal elhitessem, hogy érdemes vagyok az életre, hogy belőlem lesz valaki, nem csak egy kalap szar, copyright anyai nagyapám.

Mindezen latolgatások után persze nem meglepő, hogy céltalannak és eredmény nélkülinek látok minden olyan próbálkozást a részemről, ami ennek megváltoztatására irányul.

Talán annyit értem el, hogy ha ez most nem sikerül, úgy, ahogyan előre elgondoltam, kisütöttem egy B tervet, ami remélhetőleg életbe lép.

El kell mondani, újra és újra

Megérzések

Igazándiból semmi meglepő nem történt. Ahogyan négy évvel ezelőtt a rövidebbet húztam, úgy most is. Ahogy akkor megérdemeltem, úgy most is. Ahogy a BA-n szívtam, úgy most is az MA-n.

Ezen alapjáraton semmit nem változtat bizonyos részletek közötti eltérés. Inkább azon kéne tanakodni, hogy miért szenvedek még mindig ezzel, amikor teljesen világos, hogy nem igazán nekem találták ezt ki.

Éreztem, hogy valami nincs rendben, már a legutolsó néhány napban szokatlanul nyugodt voltam és nem igazán készültem fel arra, hogy elég rendesen pofán leszek verve rögtön a célszalag előtt. Azonban ez történt. Egy apró figyelmetlenség, 230 ezer forint mínusz, egy lezáratlan dologgal több és a lelkemben felfúvódó elégedetlenség azzal, amit elkövettem eddig.

Egy-két embert leszámítva senkinek sem fogok beszélni erről. Egyáltalán nem hiányzik az, ami volt a BA-n. 

És még mondják, hogy nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba...

Hazaküldtem, otthon sírt egy kicsit, majd egy kiemelkedő

szakdolgozatot adott be, számolt be a konzulensem. Késztetést éreztem, hogy azt feleljem, hogy az én pofámon már megszilárdult a bőrt s nem sírok ilyenek miatt, mindenesetre mélységesen elszomorít. Jobbára a saját gyengeségeim. Hogy ez a tizenegy oldal előttem szép zöld s duzzadozik a hibáktól.

Nem merek semmit sem mondani, mert tudom, hülye vagyok. Kedves tőle, hogy arról beszél, hogy ha majd én is szerkeszteni fogok, akkor. Érzésem szerint az nem lenne senkinek sem gyümölcsöző.

Még mindig nem dolgoztam fel ezt a tizenharmadikai "fellépést" sem. Sőt, hogy a helyzet a tetőfokára hágjon, észrevettem, hogy általam könyv írója is jön az eseményre.

Meh.

Surrender

Feladtam. Kár lenne kapálózni. Jobb is nem beszélni róla. Semmiről nem szabad beszélni. Semmiről.

A veszteség szele

Hiába van még egy hónap a leadásig, már most érzem, hogy nem fog sikerülni. Függetlenül attól, hogy ki mit mond, hiszen körülbelül a fejemben szóló vészharangokat hallom csak.

Egyetlen görcs vagyok, amit nem lehet kioldani.

Gyűlölöm magamat emiatt, hogy nem tudom csak úgy lazán venni az akadályokat, folyamatosan megbukom magam s mindenki előtt, akik aztán sajnálkozva csóválják a fejüket majd azt mondják, nem baj, legközelebb megpróbálod. Hamarosan 10 éve lesz, hogy elkezdtem az egyetemet és még mindig képtelen vagyok befejezni, ami szimplán és egyszerűen kétségbeejtő.

Nem érdekel, hogy ki és hogyan nem fejezte be, mennyit küzdött, azonban én még sehol sem tartok s ha befejezem is, se leszek büszke rá, hiszen semmiféle tekintetben nem lehetek az. Egyetlen dolgot szeretnék, hogy normálisan menjen az életem, elegem van abból, hogy folyamatosan vargabetűket kell csinálnom, mindenből több időre van szükségem, mint másnak.

Más akarok lenni, aki átlagos, szürke, akinek nincsenek felesleges futások az életében, akinek egyenes a pályája A-tól Z-ig.

Ennyit szeretnék. És nem többet.

Őszből lepárlódott gondolat

Szeptember elején engedtem meg magamnak azt a mondatot, miszerint "helyre áll a rend". Vitatható, hogy akkor megtörtént-e, ami azonban biztos, hogy majdnem öt hónap elteltével kezd úgy is tűnni, hogy ez a mondat belekapaszkodott a valóságba és nem hajlandó elengedni. Érvényesülni akar.

Más.

A szombati Dalriada bulija egészen egyszerűen addig tágította a tűréshatáromat, amíg meg nem állapítottam, hogy utoljára néztem meg őket saját bulin. Jobban jártam volna, ha maradok egy kicsit tovább a Múzeum körút antikváriumainak környékén.

Piknik a gödör partján

Nézd, ez a gödör, ez a múlt. Ebből előmászhat mindenféle rémisztő dolog. Megállhatunk mellett enni, de tovább kellene haladnunk és fogunk is.

Kettőnk gödre más, azonban világos, hogy egyikbe se mászna bele újra a tulajdonosa. Tüskék, kavicsok, egy helyen leszakadt partszakasz, kiszáradt vízmosások, összecsomózódott száraz hínártelepek szürkéllenek, türemkednek ki.

Az egykori buja növényzet felett egy lebegő hajtánnyal tudunk közlekedni, le-lemutatva a mélybe, hogy az ott éppen micsoda. Kaydanovskiy sziluettje rávetül a jármű aljára, nem tud áthatolni rajta.

Várnunk kell, míg te is, én is el tudjuk fordítani a tekintetünket gödreinkről.

Arabusul

Ránézésre filológiai hókusz pókusz, valójában nem az, ami az eszemben van. Ha talán egy kivételtől eltekintve jobbról balra olvastam a könyveket, akkor meglepőnek hat számomra, ha egyszer csak azt fedezem fel, hogy a balról jobbra sokkal nagyobb örömöt nyújt, mint az eddigi tapasztalatok.

A múlt tekintetében szem előtt tartom, hogy ne méreggel hagyjam itt ezt az évet. A jövőt pedig figyelemmel és mosollyal szeretném várni.

Néhány mondat péntekről

Elreppent a pénteki koncert. Főattrakció a Sear Bliss volt, idén ünnepelte 20. születésnapját.

Megfejthetetlen volt számunkra, hogy a két előzenekar milyen funkciót volt hivatott betölteni, mert a jelenlévő közönség nem átallotta ignorálni produkcióikat. Borzasztó volt ez a mondat.

 

Egy tekintettalálkozás, semmi több.

Berúgás, sör, egy whisky. Egy kis beszélgetés, bevallom, sok. Képeket pedig majd alkalom adódtával feltöltöm, ha használhatóak.

Zuhanj, zuhanj, zuhanj

Elkezdték beszedni a sápot mindazokért, amiket az elmúlt néhány hónapban tettem. Egyértelmű volt, hogy az életem ezen pontján kerül beszedésre az adósság, akár fel is készülhettem volna rá, de mégsem tettem.

Sopánkodás és egyedüllét fűszerezve bizalom- és önbizalomhiánnyal. Mindezek tetejébe jóízűen hazudok magamnak, hogy minden rendben lesz.

A délutáni esszé bemutatásra elmentem, holott tisztában voltam vele, hogy egy kupac hulladék. Aztán szembesültem azzal, hogy igazam van. Majdnem képen röhögtem a tanárt, mert azt mondta, hogy úgy kéne írni, mintha már potenciális publikálni akarnánk. Jólneveltségem és a szomorúságom akadályozott meg abban, hogy elmeséljem neki, hogy huszonöt publikáció után irigylésre méltóan ignorál mindenki minden irányból. Szóval ez nekem aligha jelent motivációt. Sőt, kifejezetten visszataszítónak tetszik mostanában.

Ez nem az én szemeszterem. Ezt megállapíthatom

O, how the mighty has fallen...

Egy plusz, egy mínusz

Reggel jött egy e-mail, hogy egy szöveg után kapok honoráriumot. Késő délelőtt jött egy e-mail, hogy fasza, hogy küldtem a szöveget, de majd csak januárban hozzák le, ha. Százszorosan, ezerszeresen jobban örültem volna annak, ha januárban fizetnek és decemberben még lehozzák a szöveget.

Csak ne motoszkálna az agyam hátsó részében az az érzés, hogy nem bíznak bennem...

A peremkerület peremkerülete

Akik azt hiszik, hogy nem fáj azok tévednek. Igenis fáj, rosszul esik, hogy nagyon-nagyon kevés embert érdekel, hogy mit csinálok, írok. Most szigorúan az irodalom keretein belül mozgok. Valahol fáraszt az, hogy a peremkerület peremkerülete vagyok. Fáraszt az, hogy I take the path less walked, but nobody takes interest in it.

Vannak kivételek persze, meg fel lehetne hozni azt is, hogy ha az ember ennyire specializálódik, akkor ne sírjon a szája, ha észre sem veszik. Csak néha jól esne, egy egészen kicsikét...

Cigányélet

Rühellem ezt a cigányéletet. Amikor nem azzal telik, hogy rohanok egyik helyről a másikra, mert valaki azt mondja ironikus hangsúllyal, hogy "fasza", mikor közlöm, hogy nem vagyok otthon X ideig vagy kérdezi, hogy "de mikor megyek már haza?", akkor az egyetemen bontják a koponyám burkát és tömik, mint egy zsákot.

Néha elgondolkodom, hogy okos ötlet volt-e kirúgni az asztal negyedik lábát...

Viharlámpás

Egy apró viharlámpásba zártam el mindent, ami történt. Őrzöm magamban, amíg elül a vihar. Egyszer elcsendesedik.

Esti pohár bor

Ma este úgy jöttem haza, hogy szükségem van valamire, ami egy kicsit elhúz ettől a fásult lelkiállapotból, amibe belebucskáztam mostanában. Ittam hát egy pohár vörösbort, aztán még egyet. De ennyit és nem többet. Menetelés, semmi más.

Talán az egyetlen örömhír, hogy lassan megáll a szakállamban a fésű, amikor fésülöm. Valamikor ide is el kell jutni.

Örvény autósztráda

Repetition compulsion. Az örvény. Ami újra s újra lejátszódik, kisebb strukturális változásokkal, de ugyanaz marad. Még az érzés utána is ugyanolyan, mint korábban.

Konzekvencia az nem igazán van illetve, hogy egészen pontos legyek még úton. Talán megérkezik, becsönget, hellyel kínálom, leül, kínálom kávéval, elfogadja, szürcsöl egyet a bögréből és rákezd. Annak az eredménye lehet homlokra csapás vagy a lélek kertjének alján lopakodó "ugye-megmondtam".

Akármi is jön, egy évad lezárult, period.

Rezgések a lemezek alól

Feltehetőleg ostobaság, azonban ma délelőtt azt vettem észre magamon, amikor egy csoporttársnőm teljesen véletlenül megérintette a hajamat, hogy hiányzik az érintés.

Fénysebességgel nyilallt lefelé a primordiális mélységekbe ez a felismerés, olyannyira, hogy a 90 perces órát azzal töltöttem el többnyire, hogy ezen gondolkodtam.

Ez szépen szorongás-gubóvá gömbölyödött.