Nem hiszem, hogy új információt osztok

meg, amikor azt mondom, hogy nekem alapvetően nincs bajom a világgal, de még a világnak sincs baja velem, sokkalta égetőbb illetve rosszabb a helyzet, mégpedig abban a tekintetben, hogy nem szeretem magam. Ebben az esetben nem arról van szó, hogy nincs bennem egocentrizmus, van, azonban meglátásom szerint hiányzik belőlem az egészséges önszeretet.

Idegenkedem magamtól, látom, ahogy rossz lóra teszek és az eddig valós (?) reményekkel kecsegtető lehetőségek szépen kámforrá válnak, eltűnnek, mintha nem is lettek volna.

Apropó, üdv az új követőnek. Szerintem két éve nem követett be senki.

Ismerős érzések

Összességében nem meglepő, hogy ismételten dübörgök lefelé a lejtőn. Fenn-lenn. Azonban nem kifejezetten érzem azt, hogy a csúszást ilyen meredeken érdemlem. Habár úgy tűnik, hogy erről más vélekedések vannak.

Közeleg a depresszió.

S ahogy el fogom hagyni az egyik mankómat, úgy fogok sokkalta nagyobbat zakózni. Összetöröm magamat.

Gépként működöm. Illetve minden automatizálódott, tehát ami eddig jelentett valamit az devalválódott. S ez nagyon rossz. Érzem, ahogy errodálódok.

Később

Az zavar, hogy érzem magamban meggyökeresedve, -csontosodva azt az önutálatot, amit azt hittem, hogy már elhagytam, de tévedtem, ugyanúgy megmaradt, csak hánytam rá egy kis földet, hogy ne látszódjon, ne lehessen észrevenni. Mert minek tudnám még nevezni azt, ha hogyha az életemet egy színházi darabnak nézzük s én, az állítólagos főszereplő, még csak fel sem akarok menni a színpadra, valamint hallani sem akarok róla, hogy nekem ez kötelességem (?!) lenne?!

Csend=probléma

Ha csend van, azután mindig jön a probléma, ez jószerével aranyszabály. Nincs olyan morzsája az életnek, ahol ez a keserű igazság ne érne el hozzám.

Az elmúlt egy hetet tekintve, elérkezett az ideje, hogy feladjam. Értelmetlen folytatnom. Egy helyben toporogni nem látom értelmét. Az meg, hogy valahol megjelenik, de semmi pénz nem jár érte, értelmetlen. Don Quijote-i harc az egész azért, hogy valaki észrevegye.

Gyakorlatilag azt is feleslegesnek érzem, hogy leadjam az Ad Astrának az eddig elkészült szöveget. Tegnap elolvastam, értelmetlen. Szürke, unalmas, nem szórakoztató. Befejezem, amit be akarok fejezni, az kb. 2 szöveg és annyi. Nem erőlködöm. Nem kell nekem írni. Persze, ironikus, hogy ezt is írom.

Majd kitalálok valamit.

Egy dolog azonban fontosnak tartok hangsúlyozni. Nem ez a visszadobás miatt döntöttem így. Egyszerűen elegem van abból, hogy ez semmi más, mint egyik időpontról a másikra teljesíteni. Hosszú ideje céltalannak érzem az egész vesződést.

Ritkán érzek ennél zsibbasztóbbat. Dombost is kihagyom. Nem akarok odamenni.