Mostanában, kiváltképp, hogy hazajöttem a táborból, az az érzés mászkál bennem, hogy mintha ismételten gyerek lennék. A szombat délutáni Luther nézés, az olvasás félig sötétben azokat a délutánokat juttatta eszembe, amikor Naninál voltam, nyár volt, nem kellett semmit sem csinálnom. Igaz, nem is kért tőlem senki semmi ilyesmit. Ahogy gondolatban végigjárom újra az ebédlőt, a nappalit, belépek a fürdőszobába, majd a picinyke konyhába, rádöbbenek, hogy hiányzik. Aztán kilépek az udvarra, a szomszédos épület ablaka pokróccal van belülről letakarva. Branko lakott ott sokáig. Talán a háború elejéig. Aztán elment. Én egyszer voltam csak benn nála, s valahogy úgy emlékszem, mintha vörös lett volna a levegő, vagy legalábbis a pokrócon szűrt fény vörös lett volna.
Hiányzik ez a megnyugvás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése