Én, a goth

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy igen kíváncsi tökfilkó, aki szabadidejének nagy részét azzal töltötte, hogy zenék után rohangált pusztán abból a célból, hogy minél jobban kitágítsa horizontját, művelődjék s mögé lásson a függönynek. Néha eléri ezt, néha nem s megreked a felszínen. December tizedikén történt, hogy barátságot kötöttem a Psycho Mutants nevű pécsi formáció basszusgitárosával s aztán magával a zenével is, miután megvettem első nagylemezüket. Tudni kell rólam, hogy szeretem William Faulknert. Amerikában kerültem vele közelebbi ismertségbe, név szerint a A Rose for Emilyvel.

Ebből a futó kapcsolatból tartós érdeklődés támadt. Magával ragadott a karakterek szilajsága, ugyanakkor a földöncsúszó gyávaság és megalázkodás, az antbellum és a Poszt-Rekonstrukciós éra szaga és bűze. Talán ha nem ismerném ennyire az ő történeteit, akkor nem is ejtett volna ennyire rabul a pécsi srácok hangulata. Mert kétség sem férhet ahhoz, hogy ez HANGULAT. Igen, így nagy betűvel.

A fellépésük előtt már túrtam a netet, hogy a myspace-es dalokon kívül halljak mást is. Rá is bukkantam egy kallódó demóra.(Itt) Feltörő kíváncsiságomat nem tudtam kordában tartani, végig kellett olvasnom a többi bejegyzést is. Kincsekre bukkantam! Csillogó szemekkel vetettem bele magam a kutatásba. El is jutottam Jan Munlyhoz.

[Ez ő.]

További áskálódásomat egy blogban fellelt bejegyzés tovább növelte. Nem is térnék ki nagyon erre southern gothic-country stílusra részletesebben, elvégre amit tudok, az a fentebbi link alatt elolvasható s megérthető.

S miért jó? Mert goth, de nem szomorú, csak keserű. Mint Ambrose Bierce.
Közben igyekeztem magam köré gyűjteni az információkat, hogy mik ajánlottak ebben a stílusban. Kiderült, hogy Denver környékéről származik az egész mozgalom s nem kisebb nevek öregbítik, mint a Woven Hand és a 16 Horsepower.

Tény, hogy én egyiket sem ismerem tüzetesen, csak amit néha Fényrizs elnyürrög vagy olvasok róla valami sznob blogon.

Ez a históriája annak, hogy hogyan lettem goth.