Egy kevésbé valódi bécsi kirándulás

Talán átok az egészen. Lehetséges, hogy nem is kellene külföldön tanulnom. Nem tudom. Mindenesetre az tény, hogy egyre inkább azt fontolgatom, latolgatom, hogy vajh megéri-e nekem elmenni külföldre tanulni. Mert jószerével most már biztos, hogy Pestre nem vesznek fel. S akkor ismételten maradt Szeged. Ami egyfelől jó, másrészről meg kicsit uncsi. Viszont félig-meddig kitaposott ösvény. Nem akarnék abba a hibába esni, mint Apám, hogy elkényelmesedik s elvagyok, nézegetem a köldökömet.

Szerda délután felmentem Pestre. Már ekkor gyanút foghattam volna, hisz felmenetelkor mögöttem egy ortodox zsidó, előttem egy oroszul beszélő mama éppen egy találkát mondott le magyarul, mert Törökországban lesz az említett időpont. Whatever. Beértem a Nyugatiba, irány a nemzetközi pénztár. Egy órát várakoztam, mire a pénztárhoz jutottam. Előzőleg, mikor Anyámmal mentem körülbelül az egész 5 perc volt. De az este jó volt Zsóval. Sokat beszélgettünk, elmentünk egy Pótkulcs nevű helyre, ahol ezresért ihattam három deci fehérbort. Hisz én olyan vastag vagyok...

Azonban a grillezett zöldségek leöntve sajttal felettébb felségesek voltak, szó ami szó. Hazafelé menet Tesco, egy üveg Irsai s irány hozzá, azt iszogattuk, majd 11 körül nyugovóra tértem.

Másnap kilenc óra tíz perckor indult a vonat Bécsbe. Hamarabb kiértem, összefutottam Ancsával és az unokatestvérével a Keletiben. Mintha kicsit hasonlított volna Ágira. Legalábbis mentalitásban. Vonatra fel. Győrig minden klasszul ment, Angela Carter regényében fuldokoltam. Itt azonban változás állt be a történetben. Kisült, hogy előzőleg elütöttek valakit. Mint utóbb megtudtam nem csak az borzolta a fedélzeti legénység idegeit. Kerülő úton jutottunk el Bécsbe, így sikerült kettő és fél órás késést összeharácsolni.

Fél háromra értem fel s hezitáltam, hogy mit csináljak. Volt másfél órám a visszafelé induló vonatig. Taxiba pattantam s kiadtam, hogy ide meg ide. A hab a tortán az volt, hogy egy szerb pali vezetett, aki félig süket/vak volt. Mindazonáltal elvitt a köröndre, ahol nagykövetségi házak százai voltak, mégsem leltük meg, amit kerestem. Megelégeltem valamint lassan negyed négyre járt az idő, így azt mondtam a pasasnak, hogy vigyen inkább vissza a Westbahnhof-ra. Ott végre ehettem egy szendvicset, ittam vizet. Jócskán lelombozódva, elszontyolodva szálltam fel. Két marokkal szórtam a pénzt, mindhiába. Kezdtem elátkozva érezni magamat. Mintha a Balkán visszahúzna, vagy tudom is én...

Szégyenszemre kulloghattam haza, semmit sem elérve.