Összességében nem meglepő, hogy ismételten dübörgök lefelé a lejtőn. Fenn-lenn. Azonban nem kifejezetten érzem azt, hogy a csúszást ilyen meredeken érdemlem. Habár úgy tűnik, hogy erről más vélekedések vannak.
Közeleg a depresszió.
S ahogy el fogom hagyni az egyik mankómat, úgy fogok sokkalta nagyobbat zakózni. Összetöröm magamat.
Gépként működöm. Illetve minden automatizálódott, tehát ami eddig jelentett valamit az devalválódott. S ez nagyon rossz. Érzem, ahogy errodálódok.
Később
Az zavar, hogy érzem magamban meggyökeresedve, -csontosodva azt az önutálatot, amit azt hittem, hogy már elhagytam, de tévedtem, ugyanúgy megmaradt, csak hánytam rá egy kis földet, hogy ne látszódjon, ne lehessen észrevenni. Mert minek tudnám még nevezni azt, ha hogyha az életemet egy színházi darabnak nézzük s én, az állítólagos főszereplő, még csak fel sem akarok menni a színpadra, valamint hallani sem akarok róla, hogy nekem ez kötelességem (?!) lenne?!
Később
Az zavar, hogy érzem magamban meggyökeresedve, -csontosodva azt az önutálatot, amit azt hittem, hogy már elhagytam, de tévedtem, ugyanúgy megmaradt, csak hánytam rá egy kis földet, hogy ne látszódjon, ne lehessen észrevenni. Mert minek tudnám még nevezni azt, ha hogyha az életemet egy színházi darabnak nézzük s én, az állítólagos főszereplő, még csak fel sem akarok menni a színpadra, valamint hallani sem akarok róla, hogy nekem ez kötelességem (?!) lenne?!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése