Kiírhatnám már a címben, hogy ELTE, de nem akartam, a google úgyis idetalál. Sokan kérdezik, volt tanárok, volt csoporttársak, hogy milyen, hogy érzem magamat stb.
Többségüknek úgysem fogom soha megmondani, amit most le fogok róni, viszont megtalálható lesz, nem mintha bárki is keresné majd, ha meg igen, akkor csak tessék.
Az első talán, amit észrevétlenül, de megtanultam, hogy milyen mélységesen tájékozatlan vagyok. Mennyire eltörpül a tudásom azok mellett, akik engem tanítanak. Ez a második félévre tudatosodott bennem. Mondjuk olyan nevek mellett, mint Nádasdy Ádám vagy Schein Gábor, az ember óhatatlanul is csökkent értelműként tekint magára. Ergo egy alázat fejlődött ki bennem, valamint az fészkelte be magát a fejembe, hogy ezt a tátongó tudásbeli szakadékot nem tudom áthidalni, bármennyire is megfeszülök.
A másik a szerénység, amit ragozhatunk, hogy mennyire, de, ami rám is fért. Irtózatosan nagy pofám volt Szegeden s ez bizonyos, retrospektív módon, tunya magabiztosságot kölcsönzött nekem. Így második félév vége felé szem előtt tartom, hogy fogjam be a pofámat, ne szóljak bele, mert úgysem tudom a választ, találgatni, ahogy Nádasdy mondaná, MA-n már nem illik. Így megy ez.
Ennek okán fejlett szégyenérzet generálódott bennem, amit tetéz az, hogy minden tennivalóm határidejét csúsztatom, céltalannak tetszik az egész, mint valami részeg ténfergő a sétálóutcán. Voltak örömök, amiket kamatostul leböjtöltem s még le fogom böjtölni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése