A ráismerés egy síkos felület

Amikor még az ösvény elején voltam megfordult többször is a fejemben, hogy nem azt az utat választom, amire végül ráléptem. Sokat gondolkodtam azon, hogy melyik volna a helyesebb, jobb, mélyrehatóbb, többet adományozóbb. Eldönteni a mai napig nem tudom ezt a dilemmát, ugyanakkor az általam választott úton hamarabb jutottam meggyőződésre, persze nem olyanra, mint a másik úton kaphattam volna.

Ez sekélyesebb, rövidtávúbb, de nem volt akkora merszem azt mondani, hogy a másikat választom. Igaz, csak Ő segített volna. Csak az, ha bizalommal fordultam volna felé. Magam felé nem voltam bizalommal, hogy lehettem volna képes másfelé? Még felé sem voltam bizalmas viszonyban, pedig az hiba volt. Pusztán megszokásból - vagy talán reméltem, hogy vége lesz a gödörsorozatnak? - tettem estéről-estére azt, amit megszoktam. Belém égett a mozdulatsor, az a zsolozsma, amit megtanítottak. S hogy egyszer is felszállt-e olyan gondolatköd, ami a pozitív kicsengést hordozta? Nem tudok ilyen esetet visszaidézni.

Mindig csodáltam azokat az embereket, akik több hittel vannak felvértezve, mint én. Ámulattal töltött el, hogy tudták mit cselekszenek és miért.

Csorbának érzem magam.