Hiába van még egy hónap a leadásig, már most érzem, hogy nem fog sikerülni. Függetlenül attól, hogy ki mit mond, hiszen körülbelül a fejemben szóló vészharangokat hallom csak.
Egyetlen görcs vagyok, amit nem lehet kioldani.
Gyűlölöm magamat emiatt, hogy nem tudom csak úgy lazán venni az akadályokat, folyamatosan megbukom magam s mindenki előtt, akik aztán sajnálkozva csóválják a fejüket majd azt mondják, nem baj, legközelebb megpróbálod. Hamarosan 10 éve lesz, hogy elkezdtem az egyetemet és még mindig képtelen vagyok befejezni, ami szimplán és egyszerűen kétségbeejtő.
Nem érdekel, hogy ki és hogyan nem fejezte be, mennyit küzdött, azonban én még sehol sem tartok s ha befejezem is, se leszek büszke rá, hiszen semmiféle tekintetben nem lehetek az. Egyetlen dolgot szeretnék, hogy normálisan menjen az életem, elegem van abból, hogy folyamatosan vargabetűket kell csinálnom, mindenből több időre van szükségem, mint másnak.
Más akarok lenni, aki átlagos, szürke, akinek nincsenek felesleges futások az életében, akinek egyenes a pályája A-tól Z-ig.
Ennyit szeretnék. És nem többet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése