Pagan Fest Budapesten

2008. április 14-én, hétfőn elérkezett az a nap, melyre nagyon sokan vártak itthon. A Pagan Fest-nek elnevezett utazócirkusz elérte kishazánkat. Előzetesen lehetett hallani pletykákat, hogy külföldön néhány helyen már elfogytak a jegyek, tehát ez az 5 banda (akik állandó fellépők) igen csak megmozgatta Európa fiataljait és kevésbé fiataljait. A Nuclear Blast rendesen felvásárolta a folk csapatok irányadóit. Előbb felmentem Pestre, találkozni az Fényrizzsel s ennek okán elfogyasztani némi sert. Körülbelül fél ötre értünk ki a Városligetbe, ahol már tekintélyes sor várt bennünket. Arra jutottunk, hogy ismételten a pohár fenekére nézünk, amíg nem oszlik a tömeg. 5 órakor (teaidőben) lett volna kapunyitás, természetesen csúsztak, így háromnegyed hatra befúrtam magamat a PeCsa előcsarnokába, ahol már a színpadon volt a Bornholm.
Black metal muzsikájuk alapján többre hivatottak lennének, de sem a hangzás, se a nyitó együttes szerepe nem volt a legideálisabb számukra. Maroknyi közönség kísérte őket figyelemmel, mindenki a ruhatár felé vette az útját, hogy holmijaitól megszabadulva tovább élvezhesse a fesztivál kínálta örömöket.

Következő fellépő szintén magyar színekben játszik, a Dalriada. Lemezbemutatót tartottak, új korongjuk a keresztségben a Szelek nevet kapta.
Laura a Tavaszi szél népdalra hangolt be, amit az összegyűlt lelkes sereg együttdalolt vele. András azonban fifikásabb volt, ő a Bonczidai menyecskéket énekelte, amit már szemmel láthatóan kevesebben ismertek. Nótáikkal rendesen megdolgoztatták a jelenlévőket, eljátszottak két dalt az új lemezről (Tavaszköszöntő és A Nap és a Szél Háza). Előkerült az általam kevésbé favorizált klippel is támogatott Téli Ének.
Zárásként Arany János örökbecsű soraival távoztak a színpadról. Megjegyezném, hogy ők voltak az elsők, akiket visszatapsoltak, nagy örömünkre újra birtokba vették a deszkákat és nótáztak még tíz percet.

Első külföldi fellépő a Faroe Szigetekről származó progresszív viking/folk alakulat volt, a Týr. Itt többen rosszmájúan /;+)/ megjegyezték, hogy csak a kinézetükkel - értsd meztelen felsőtest- adják el az anyagaikat. Azért ez messziről nincs így, annyit viszont tényleg tudni kell, hogy ők azok akik a legkevésbé illettek ide. Hosszú, érdekes ritmizálási alapokra épülő dallamos számaik nem mozdították be annyira a népet, mint az előtte zenélő magyar brigád.

Ezek után átszerelés következett, engedélyezve mindenkinek egy félórás szusszanást.
Azonban a finn zsiványok, Ensiferum-ék nagy felbolydulást okoztak az összegyűltekben. Finn zászlóba voltak tekerve a srácok, az, hogy a szintetizáros hölgyön mi volt, nem tudom, a dobos pedig nem érdekel. (Új információ: a hölgyemény is magára öltötte a finn nemzeti szineket. Thx to Ákos!) Felkészültek már a magyar közönségből, sokadik fellépésük volt már nálunk. Külön örömre volt Guardians of Fate, Tale of Revenge, Lai Lai Hei. Sőt, még arra is maradt idejük, hogy rekedtre énekeltessék az előttük tanyázó tömeget. Jammeltek is egyet, az improvizáció végén Iron Maiden klasszikusba, a Trooper-be csaptak át, amit személy szerint külön üdvözöltem. Említésre méltó még az is, hogy lemez minőségben szóltak, de még a kórusok is!(sic!!) A basszusgitárosuk pedig egy subát visel a fején, őrület, hogy miket letekert a fejével.

Első ízben talált hozzánk utat a svájci Eluveitie csoportosulás. Új nagylemezzel jelentkeztek az idén, ezért illő volt meginvitálni őket is. Különlegességük az, hogy az északi melodikus death metal-t elegyítik kémiai pontossággal autentikus népi hangszerekkel. (tekerőlant, hegedű, furulya, ír síp, kecskeduda, mandolin) Ha az előttük lévő finn iparosok zúztak, akkor ők hengereltek. Vegyesen játszottak mindkét anyagukról, volt Bloodstained Ground, The Somber Lay, Of Fire, Wind & Wisdom. A göndör hajú dudával felszerelkezett srác próbálta vezényelni a masszát, ami előtte ásítozott, de erre a magyar rajongók még nem képesek, hogy megértsék maradéktalanul az angolul elhangzó utasításokat. Kicsit tanakodtak a színpadon, hogy hogyan is indíthatnák be a pogót, úgy rendesen. A bal felén a színpadnak szerencsére nem volt akkora fékevesztett tombolás, hogy ne lehessen nyugodtan álldogálni. Ezzel ellentétben Dalriada-n mindenki, mint aki megveszett, elkezdte taszigálni a másikat. Természetesen a húsz alatti korosztály tette a szekrénybe a józan eszét... Jöjjenek még vissza, ennyi nem volt elég!

Ekkor már erősen rogyadozni kezdtek a lábaim, ezért a Holdbú muzsikáját a terem végéből mulattam végig. Az első három lemezt jobban erőltették, amit egy ilyen kaliberű megmozduláson várna az ember. Emlékeim szerint egy dal szólt csak a Verisäkeet-ről(-ról), a Jotunheim. Távolmaradásom oka elsősorban a fáradság volt, mint már említettem, másodsorban pedig az, hogy már harmadik alkalommal láthattam őket. A kórusok természetesen gyatrán szóltak.

Utoljára de nem utolsó sorban a harmadik finn csapat, a Korpiklaani került terítékre. Szintén új dalcsokorral jelentkeztek az idén, ez volt talán az egyik oka, hogy felvételt nyertek a Pagan Fest résztvevői közé. Lovak közé csaptak gyorsan, hogy megsergessék a magyar leányokat. Azok sem voltak restek és a kései időpont dacára ropták rendesen. Happy little Boozer, Beer, Beer, Hunting Song, egy énektelen nóta, Jonne sámánkodása, bokázás volt a menü. Ki-ki ízlése szerint válogathatott.

Summa summarum: nagyszerű bulinak lehettem szem-és fültanúja, azt azonban kár volna tagadni, hogy ennyi banda iszonyatosan fárasztó volt. -Néha azt érzem, hogy közel a huszonkettőhöz kiöregtem már az ilyesmiből...- Drága is volt minden, kezdve a sörtől a ruhatárig. Apropó ruhatár, külön "örvendtem" annak a ténynek, hogy míg Gogol Bordello-n a kabát és a táska egy árra ment, míg a P.F.-en nem.

Fotók: