Post-menés pt. I.

Szinte elrepült az az idő, amit mással töltöttem, mint a szemem receptorainak koptatása. Ezen idő alatt túlságosan is sok minden telt el, ahhoz, hogy csakúgy átlépjek rajta. Megjártam a piros alma országát, ezúttal kicsit idősebben, mint legutóbb. Hogy ha egészen pontos akarok lenni, akkor 7 év telt el azóta.
Egy hét bőven elég volt a jóból, megrakodva mindenféle földi jóval tértünk haza. Augusztus 10-én jöttünk meg, hétfőn benn bóklásztam Szegeden. Első emberek, akikbe beleütköztem Janó és Erika voltak, akik lakást kerestek. Kora délutánig velük voltam. Fénymásolatért rohantam még be az egyetemre, majd hazafelé irányítottam a hajómat.
Augusztus 12-én indultam útnak Pest felé, a négyórakor induló vonattal. Nem lett volna kaland ez a kiruccanás, ha nem lép a színre valamilyen probléma, hogy úticélom elérésében hátráltasson. Üllő körül egyszer csak megáll a mozdony és elejtett hírmorzsákból lehetett csak tudni, hogy valaki öngyilkosságot követett el. Arról már erőteljesen megoszlottak a vélemények, hogy egészen pontosan hol. Később fény derült arra is. Ferihegy és Szemeretelep között valaki megunta az életének büdös virágát és úgy döntött, hogy gyorsan kitépi a földből. Erre az arra haladó gyorsvonat tökéletes eszközt nyújtott. Nem vagyok oda a ledarált hullák látványáért, ezért az orromat a magasba rándítva fordultam el az ablaktól, mihelyt feltűntek a keresgélő rendőrök és a kék baseball sapka a látóteremben. Hihetetlen volt látni, ahogy az emberek lógtak az ablakokban, mert szomjasak a vér és a hulla látványára!
Egy órás késéssel tudtuk csak elérni a Nyugati pályaudvart. Közben Fényrizst értesítettem, hogy bizony ebből a 'muriból' tetemes késés lesz. Ezek után gyorsan villamosra szálltunk és a Feneketlen-Tó felé vettük az útirányt. Mikor megérkeztünk már néhányan ott hemperegtek a fűben, ki-ki párjával, ki pedig magányosan, látványosan füstöt eregetve egy szipkából, melynek végén egy olcsóbb női cigaretta csücsült. Színes társaság gyűlt össze. Találkoztam Mártival is, beszélgettünk. Rettentően röstellte azt, hogy a szegedi bulin olyan szabadszájúan beszélt velem. Nem győzött bocsánatot kérni.
Attilával ketten maradtunk végül, éjjel egy órára mindenki eltűnt a környezetünkből, nem azért, mert rossz társaság voltunk - remélem, hogy nem voltunk azok! -, hanem mert mentek haza. Éjjel kettőre elértük Törökbálintot, ahol én még teliszájjal elkezdtem volna mesélni néhány dologról, azonban a fáradtság erősebb volt, így álomba szenderültem.