Lélek-negró

Amikor februárban - bár lehet hogy az még január volt - letettem a húszfillért amellett, hogy a félévet minden megszakítás nélkül végigtanulom, még nem láttam előre a következő hónapok tartalmát. Elintézhettem volna egyszerűbben is, de nem akartam, így volt a lehető legkorrektebb. Az már természetesen más kérdés, hogy a lelkemet kirázza az a néhány perc. Befejezte, vissza akarja adni nekem.

Irigylem, mértéktelenül irigylem azokat az embereket, akik erősebbek nálam. Megingathatatlan érv egy vitában, hogy én, aki majdnem a legalsó grádicson ücsörgöm, csak nagy belső labirintusbeli bolyongások után jutok el oda, ahová mások sokkalta egyszerűbben. Ha lemegy ez a hét, elmegyek. A közönség megköszöni, hogy láthatott. Ezúttal keserűn fogok távozni, nem úgy, mint a korábbiakban.
Azt érzem, hogy az óra körbejár. Két évet öt hónapba. Én ezt akkor nem tudtam átvészelni, ilyen tempóban még annyira nem fog sikerülni.

Úgy szeretnék gyáván kihúnyni
S meg kell maradnom Herkulesnek.
[...]
Hagynának egy kicsit magamra,
Krisztusuccse magam megtörnék.
De nyelvelnek, zsibongnak: űznek
S neki hajtanak önvesztükre
[...]

Szeretném már magamat utálni.
De, istenem, ők is utálnak:
Nem szabad, nem lehet megállni.

Szeretnék fájdalom-esetten
Bújdosni, szökni, sirni, fájni.

[...]
Győzöm a harcot bús haraggal.
S késik az álmom s a halálom.
[...]
Jó lesz egy kis hódolás és csönd:
Így nem fogok sohse meghalni.
/Ady Endre - Muszáj Herkules/