Csütörtök óta nem tudok normálisan aludni. Hánykolódom, ha egy kicsit elcsendesedem, egyből eszembe jutnak a mondatok. A félelmetes az, hogy ezek nekem is egytől egyig megjelentek. Vizualizáltam mindahányukat. De ez se akkor, se most nem segít/segített.
Az evéssel is gondjaim vannak. Érzem, hogy ennem kell, mégsem tudom rávenni magamat, hogy egyek. Nem látom értelmét. Szövegelni könnyű, ám amikor benne vagy fülig, az piszok szar.
A nyelés nehezemre esik. Gombóc van a torkomban, s mindez azért. Nem tudok nyelni, mikor magam elé idézem, ahogy elindulnak a vízgombócok a szeméből, kipréseli magából a bánatot, melynek a fő felelőse ott ül előtte. Haszontalannak érzem magamat.
Nem akartam, hogy elmenjen, hogy kimenjen az ajtón.
Édes Istenem, adj már csendességet.
Az vagy nekem, mint testnek a kenyér
S tavaszi zápor fűszere a földnek;
Lelkem miattad örök harcban él,
Mint fösvény, kit pénze gondja öl meg;
Csupa fény és boldogság büszke elmém,
Majd fél: az idő ellop, eltemet;
Csak az enyém légy, néha azt szeretném,
Majd, hogy a világ lássa kincsemet;
Arcod varázsa csordultig betölt
S egy pillantásodért is sorvadok;
Nincs más, nem is akarok más gyönyört,
Csak amit tőled kaptam s még kapok.
Koldus-szegény királyi gazdagon,
Részeg vagyok és mindig szomjazom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése