Septem

A múlt héten adtam inni az egereknek. Folyamatosan azon gondolkodom, hogy mi lehetett az oka.


Mert az kiderült számomra, hogy már terhet jelentettem neki. Amikor jószerével nem válaszolt egyik, ezen irányba tapogatózó kérdésemre sem, akkor világlott ki, hogy felesleges vagyok az életében. Egy olyan kolonc, amivel jelen helyzetében nem tud máshogy megbirkózni, csak így.

Hogy megijedt volna tőlem? Ezt kétlem, elvégre amiket csináltam, azokat ő kérte. Igaz azonban, hogy egy sajátos értelmezést adtam neki. Úgy gondolván, hogy ha több kell, akkor ragadjak meg mindent kínálkozó alkalmat arra, hogy több legyen. Ez sok volt neki, dacára annak, hogy heti kettő vagy három alkalomról volt szó s akkor sem teljes napokról, inkább naptöredékekről.

Ahogy visszaolvasom az általa írt sms-eket, rájövök, hogy ez az én sajátos értelmezésem nagyon megkeserítette az életét. Sok problémát, lelkiismeretfurdalást okoztam neki ezzel. Éppen ezért ebből a szempontból - feltételezem - nem sajnálja, hogy vége van. Nyugodtabb. Az más kérdés, hogy mindketten elvesztettük a másik által nyújtott hajtóerőt.

Visszakanyarodva. Kétségtelen, hogy időnként nagyon nehéz lehetett elviselni. Ha néhány reakcióm számomra teljesen világos volt, ő értetlenül nézett szembe velük. Nem tudta mire vélni őket, én pedig nem voltam túlságosan készséges és ügyes magyarázó, hogy világossá tegyem őket. Ha mégis sikerült, akkor azt kaptam meg, hogy ez faszság.

Veszekedéseinket említi. Nekem nem tűnt úgy, hogy sok veszekedésünk volt a hét hónap alatt. A csütörtökinek egy része volt sárdobálás. Amikor módszeresen felhánytorgattunk néhány ballépésünket és a másik fejéhez vágtuk. Én úgy érzem alkalmazkodtam amennyire csak tudtam. Ő is ezt tette, azonban valami - erre nem jöttem még rá, hogy micsoda - meggátolta azt, hogy a fennálló problémáit elmondja.

Nem túl rózsás a kedvem amiatt sem, hogy mindössze egy kiugró alkalom volt, amikor leengedte a pajzsot. Utóbbi kifejezés tőle származik. Borzasztóan ügyetlennek könyvelem el, hogy ennyit tudtam neki nyújtani egész idő alatt. Akkor láttam az igazi őt.

Felvetődött mások részéről a kérdés, hogy nem lesz-e eredeti állapot visszaállítása. Erre annyit válaszoltam csak, hogy ha vége is lesz ennek vizsgasorozatos agyrémnek, nem olyannak ismertem meg, mint aki meggondolja magát. Nyílván nem azért rágódott a döntésen ennyit, hogy aztán később megváltoztassa azt.

Hogy mikor észlelte először, hogy nem jó a kapcsolatunk, nem tudom. Nem nyilatkozott erről, de világos, hogy sokáig húzta. Még azt is meg merném kockáztatni, hogy ha én nem akadok ki a késésén, ő nem hozakodott volna elő vele. Azonban ez már spekuláció.

Ami miatt nagyon haragszom az a következő: egy alkalommal úgy kellett kipumpálni belőlem, hogy mi bajom van. Ekkor ő és lakótársa kórusban harsogták az ilyenkor helyes eljárást, hogy: Néma gyereknek az apja faszát!
Ezután én ehhez tartottam magam, mondtam ha baj van, gond van. Ugyanakkor azt hittem, hogy ezt magára is alkalmazza. Ha úgy érzi, hogy gond van, akkor szóljon. Ezt meg is kérdeztem tőle csütörtökön, hogy miért nem szólt, azt a választ kaptam, hogy nem akart veszekedni. Valahogy úgy érzem, hogy nem is akarta szóvá tenni a problémákat. Ez felettébb negatív hozzáállás részemről, azonban nem hiszem azt, hogy annyira korlátolt tuskó lennék, hogy ne hajlanék közös nevezőre, különösen igaz ez, ha a barátnőmről van szó.

Borzasztóan rossz ilyen miatt kosarat kapni, tetőzve azzal, hogy nem is tudom egészen pontosan, hogy mi is volt a probléma. Zavarta a kötődésem, elálltam a nyitott a kaput az életre.

Valószínű, hogy kicsit elhamarkodottan követeltem vissza a nála maradt dolgaimat. Azonban, ha engem kívül akar tudni az életéből, akkor nem látom konkrét okát annak, hogy egyes tárgyak tovább emlékeztessenek rám.

S tudod mi zavar még? Hogy azt mondta nem változott. Hét hónap olyan nyomtalanul suhant át rajta, hogy nyomot sem hagyott, változást nem okozott. Nem hagytam benne nyomot. Ez az, ami elkeserít.