Nincs mit rajta szégyellni, eszképista vagyok. Egy állandó menekülő, aki vélt és valós dolgok tudatában, máshol aligha létezhetnek, lásd fenn a cím, érzi szükségét annak, hogy eltávozzon mindenkitől. Mert ez eleddig működött. Vagy legalábbis látszólag működött. Vagy működtettem. Vagy akartam működőképesnek látni.
S az a helyzet, hogy a jelenlegi szituáció egy vihar előtti csend. Tudom, érzem. S Lear király, Macbeth és Hamlet együtt szipákolnának a sarokban, ha sikerrel vennék az akadályt, amit előbb-utóbb nekem kell majd vennem. A bűntudat fogja tizennyolc ágú korbácsát és ver. Miért ver? "Pedagógiából ver", hogy egy klasszikust idézzünk.
S mindaz, ami jelenleg kering a fejemben nem más, mint pajzs, mit a valóság ellenében emelek a magasba, közben pedig belülről öklözöm. Nincs esélyem ellene.
Félek a változástól, félek attól, hogy érzéketlenné válok, félek magamtól. Egyrészt, mert többször azon kapom magamat, ha nem figyelek oda, hogy a szemem mintha örömtől csillogna. Másrészt, mert a peremen, ahol jelenleg egyensúlyozom a múlt és a jövő közt nem tudom eldönteni, hogy a valóságot látom-e vagy a magam valóságát. Valóban igaz, amit látok?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése