Buta cím, mégis azt hiszem, helyes megállapítást takar. Tegnap ahogy felmentünk Normafára s közben az elmúlt hónapok eseményeit meséltem, az ötlött fel bennem, hogy ez milyen normális. Két ember, akinek tele van a hócipője az életével, fogja magát, elmegy a hegyek közé, fák alá, cserjék mellé, levelek fölé és beszélget.
Hiába adtam elő sokadszorra a nagy monológot, mégis az az érzés keringett bennem, ahogy jöttünk le a 21A-val a hegyről, hogy valamit otthagytam. Fenn maradt a kilátóban vagy lefújta rólam a szél. Vagy egészen egyszerűen szembesültem azzal a valóságnak mégiscsak megfelelő dologgal, hogy másnak is vannak gondjai, esetenként összetettebbek, mint az enyém.
Hol rá figyeltem, ahogy telefonál, hol pedig a felhőket bámultam, ahogy megkarcolja őket egy-egy lombkorona. Mexikóit ettünk, aztán ki-ki a maga útjára.
Hazaérve aztán buggyant bennem az egész dolog és egész este fel-lehordoztam a tekintetemet, hogy megértsem, hogy mit is éltem meg.
Lehet, a kapott üzenet is hozzájárult.
Lehet az, hogy Bíborékkal kell foglalkoznom. Ahogy figyelem a fiú mondatait, előtűnik az aprólékosság, a test szeretete, a robbanó érzelmek, a túlfeszítettség és a mély víz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése