To-Mera és Pain of Salvation

A tegnapi nap volt életem első progressive metal koncertje. Meg kell még említenem, hogy az első 'dolgos' fellépés is, amin részt vehettem, mert nem csak szórakozni mentem, hanem nálam volt masinám is illetve alkalmam is adódott interjút készíteni a Pain of Salvation énekesével, Daniel Gildenlow-val. Ennek az esetnek a megszövegezéséről még később írni fogok, de ezúttal szeretnék csak magára a bulira koncentrálni.

Kezdés nyolc órára volt időzítve, meglepő módon ebben az időpontban meg is kezdte a színpad belakását az angol illetőségű To-Mera. A csapat Julie Kiss vezetésével indította meg a konkvisztát a hallójárataink ellen. Előzetes hallomásokból úgy értesültem, hogy némi fennhéjázás van bennünk. Ennek semmiféle jelét nem tapasztaltam a háromnegyed óra alatt, amíg övék volt a színpad. A megújult legénységből láthattuk az új basszerost és billentyűst. Utóbbi hátul foglalta el pozícióját, ezért elég béna képet sikerült róla készítenem, lévén Júlia fel- s alányargalászott a színpadon. A klippesített Blood-dal kezdtek bele a programba. A későbbiekben eddig megjelent két korongukat prezentálták. A mosolyokból és az állandó mozgásból le lehetett szűrni, hogy élvezik a bulit. Még színpadi ökörködésre is futotta erejükből. Az énekeslány kommunikált is velünk, ezt anyanyelvén tette, lévén veszprémi származású. Néha azonban túltrillázta az éneket, amivel arra késztetett többször is, hogy befogjam a fülemet, zavaró volt, na!

9 órára megtelt az A38 bendője, egy fesztivál közönségét nem érte el a tömeg, azonban tekintve, hogy vasárnap este volt, rétegzene mindkettő, úgy gondolom, hogy a szervezők elégedettek lehettek.
Az est főattrakciója a Pain of Salvation egy Daniel szólózással foglalta el pozícióját. Hatalmas ováció fogadta a bevonuló zenészeket. Sokat játszottak, az általam ismert BE koncept albumról csupán egy dal került terítékre, de bánja kánya, mert a többi nóta vitte a prímet. Egy idekapcsolódó történet: még az elején történt, hogy Daniel gitárhúrja megadta magát, ezért megálltak szám közepén és bánatosnak álcázott hangon kijelentette, hogy bizony nehéz eljátszania a szólót, ha pont az a húr mondta fel a szolgálatot, amelyiket a legtöbbet kellene lefognia. A többiek nem voltak restek és elkezdtek jammelni, amíg a frontember kerít egy új húrt. Visszatértével befejezték a félbehagyott nótát. Rengeteg poén, szóvicc hangzott el, nem volt vérben forgó szemekkel és habzó szájjal kimondott igazságok estéje. Bár meg kell hagyni, hogy néhány helyen túlzásokba is estek. Például az egyik lassú nóta alatt, Daniel azt kérdezte a többiektől, hogy befejezze-e az éneklést.
A másik gityós srácnak is rakoncátlankodott a hathúrosa, így ismételten egy húrral kevesebb lett a színpadon. Azonban ezt is orvosolták.

Mindent egy lapra téve azt az ítéletet hoznám, hogy ha ma is játszanának, akkor is ott lennék, mert egy teljesen joviális együttest ismerhettem meg bennük!