Darvasi László mai világi irodalmunk egyik felettébb ügyeskezű ecsetkezelője. Magától értetődő természetességgel ábrázol halált és születést, örök kárhozatot s felmagasztosulást. Néha tépelődő lassúsággal, ám nem elkalandozó figyelemmel cselekedteti karaktereit, melyeknél állandó jellegzetességek is felbukkannak. Általános mélabú át-átszövődik a történetek szövetén, lazán hálót fonva a karakterek köré.
Elbeszéléseiben az emberek ugyan beszélgetnek egymással, de nem állnak ki a színre, mint arra esetlegesen az olvasó számít. Stíluseszközök széles tárházából válogatja szerszámait, akad ahol töprengő aprólékossággal s választékossággal mereng, máshol egyenesen a közepébe lép, nyitott szájjal mocskolódik, ám ez a szitkozódás belesimul a keretbe s a végén az alkotó lesimítja a gyűrött lepedőt az ágyon. Ez a kettősség nem válik az olvashatóság és az érthetőség ellenségévé, sőt kéz a kézben járnak.
Morbid, bizarr, képtelennek tetsző jelenetek peregnek le a szemünk előtt, a meztelenség kényelmetlen s ódon eufémiázálásának leplét már régen levetkezett helyszínek s szereplők kajlán köszönésre hajló keze üdvözöl, ha belépünk Darvasi László elképzelt világába. A sarokpántokig kitárt ajtókon szűrődik kifelé a szürrealitás árnyait magán viselő zenekari ricsaj, minden hangszer egy-egy írás. Dallamuk disszonáns, mégis ismerős.
Számvetéstől eltekintenék, viszont ha hagyunk némi időt annak, hogy gyomrunk megeméssze az olvasottakat, akkor ráeszmélünk, hogy a Zuhanás „élő szobra” mindennap ott koldul valamelyik utcasarkon vagy Koller Géza jön szembe az utcán.
(Tudni kell, hogy kettő verzió készült ebből, ez az, amelyiket nem adtam be. Túlpörgettem az irodalmi fentebb stílt, ezért írtam egy pőrébbet, az kerül majd az Öreg kezibe.) Ezt pedig lehet véleményezni!
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése