Rakonca

Pattogok így, vizsgaidőszak közepén, most azonban mégis úgy tűnik, le kell ülnöm s írnom kell.

Régen morzsáztam már ide valamit, s egész használható ötlet jutott az eszembe, hát álljon itt, mindeneknek okulatjára!

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy bölcsészkar. Ama bölcsészkarra járt hősünk, kinek nevét e helyütt nem írom kifelé, mert nem volna kifejezetten túl jó ekhója illetve az ázsiómat sem akarom kifejezetképpen rombolni. Elég az hozzá, hogy beoldalog ez a valaki vizsgázni. Szigorú vizsga volt, jaj de szigorú. Kilencre jöttek Tengelengiék, csordástól. Hangos viháncolásuk betöltötte a folyosót, szerencse, hogy egy oktató sem járt arra. Későbben erre lófrált Ló Flóra is. Elégedetten nyihogott egyet, majd megrázta üstökét. Jobbról is, balról is kisébb odébb léptek tőle, nem óhajtván, hogy hosszú lobonca beleakadjon szemüvegükbe s vaskosan megkötött sáljukba.
Befutott a professzor. Hóna alatt papirosok, nosza, osztotta serényen s elmondta, hogy nem szeretne szekundát. Mindenki boldogan fordította a lapot, de amint végigfutották a kérdéseket úgy tűnt számukra, valami hibádzik. Csalé lett a leosztás, kérem szépen! Hát a szegény Pilinszkyt miért hagyták ki? Sebaj, néhány rafinált egyén dörgölni kezdte a papírt, hátha előtűnik az előbb emlegetett ember neve.
Egyikük szétsandít, meginti őt felügyelőnk: Nem serte-perte, szedte vette teremtette! Remekelt. Nevettek.
Gyorsan véget ért a vizsga, kósza ötven perc. S már jöhettünk is haza.

Aki komolyan venné a fentebbi szöveget, az meg is érdemli!

az értelem égő lámpája kezében,
megvetve, mi barbár, mindazt,
mi hazugság.
/Kosztolányi/